L - Egy Eldarya történet

Második fejezet - Dokkaebi

(Megjegyzés: Mivel a dokkaebikről/tokkebikről kevés dolgot találtam ezért megpróbáltam a wikipédia és más weboldalak valamint a Goblin című koreai sorozat alapján összegyúrni ezt a mitológiai lényt)

Napok óta szakadt az eső Eldaryában. Habár L számára ez fel se tűnt. Mióta megérkezett erre a helyre sokkal nagyobb dolgok foglalkoztatak mint holmi nyári zivatar. Kezdetnek ott volt Nevra, aki Lilithnek nevezte amikor legelőször találkoztak. L automatikusan válaszolni akarta hogy így hívják, de aztán a fiú közölte hogy valószínűleg összetévesztette valakivel. De ha így is volt, akkor is segített rátalálni az igazi nevére. Azóta a fiú úgy kerülte, mintha minimum megölte volna a kedvenc versenycsigáját. Valamiért jobban bántotta a dolog, mint ildomos lett volna, de nem értette az okát így inkább próbált nem foglalkozni vele.
Aztán ott volt az a vakarcs Chrome aki bármit mondott is neki, olyan durván válaszolt. Állítása szerint a vérfarkasok nem szeretik a szellemeket. Nos, L - valahogy évtizedes szellemlét után ezt a nevet közelebbinek érezte magahoz - se szerette a bolhás, mogorva vérfarkasokat, de hát megszoksz vagy megszöksz nemigaz? L-nek pedig esze ágában se volt elmenni az egyetlen helyről két világban, ahol végre beszélgethet másokkal.
Igaz ami igaz, eddig csak két jó beszélgető partnert talált. Ewelin rögtön az érkezése után megvizsgálta -még sztetoszkóppal is amire aztán végképp nem volt szükség - és közben elmagyarázta hogy hova is került. L-nek tetszett ez a kis tündérvilág. Főleg mert olyan volt mint Nanny meséi. Az már ismét a megválaszolatlan kérdések halmazába került, hogy ki az a Nanny, de L érezte, hogy életében nagyon szerette.
A másik "barátja" Ezarel volt, az az agyament elf akinek a segítségével egy percet se unatkozott majdnem egy hónapon keresztül. A fiú mindent elmondott amit arról kellett tudnia hogyan szívassa a gárda lakóit, és előszeretettel csatlakozott egy-egy akcióhoz.
L imádta hogy nemcsak látják de nem is kezdik szentelt vízzel dobálni, szellem mivolta miatt.
Az utóbbi napokban azonban mégis szomorúság kerítette hatalmába. Úgy gondolta, hogy ennek valami köze lehet az életéhez. Mindig is ezt utálta legjobban a halál utáni létében. Minden emlék olyan foszlott és használhatatlan volt, és néha úgy érezte, hogy az agya egy nagy szétszaggatott lepedő, amit bedobtak a centrifugába. Mégse mert arra vágyni hogy emlékezzen. Talán az égiekkel okkal vették el az emlékeit és ennek így kell maradnia.
Mindig voltak napok az évben, mikor megmagyarázhatatlan szomorúság fogta el, de ilyenkor mindig elfoglalta magat. Most viszont Ezarel és a Valkyon nevű hallgatag óriás küldetésre indult, Ewelin pedig annyira el volt foglalva a munkájával hogy nem akarta zavarni.
Így az eső ellenére kisétált a százéves cseresznyefához és a földőn ücsörögve gondolkozott. Szerette ezt a fát, talán azért mert ugyanolyan öreg és magányos volt, mint aminek ő érezte magát néha.
- Meg fogsz fázni, ha a szakadó esőben ücsörögsz a hideg földön- hallott meg maga mögött egy ismerős hangot. Déjà vu fogta el, de mikor megfordult csak Nevrát látta amint összehúzott szemekkel néz rá.
- Talan most meg fogsz lepődni, de képzeld! Szellem vagyok - integettem felé halvány kezeimmel. - Az esőt is alig érzem, nemhogy a hideget. Meg amúgy se hallottam még arról hogy a halottak meg tudnak betegedni.
- Nem érzed a hideget? Se semmi mást? - kérdezte csodálkozva.
- De érzem, csakhogy nincs bőröm ezért sokkal jobban kell koncentrálnom - felelte a lány durcásan felfújva az arcát. Na még csak az kéne hogy már ne is érezzen! Az volna csak az igazi halál.
Nevra alaposan végignézett a lányon, aki ettől kétszáz éve biztosan pipacsvörösre pirult volna. Most azonban csak várta hogy vajon mit akarhat még a másik.
A fiú ellökte magát a faltól ahol eddig támaszkodott és emberfeletti gyorsasággal L előtt termett. Kezét az arcára simította, a szellem nagy megdöbbenésére.
- Ezt érzed? - suttogta Nevra, hogy még véletlenül se törje össze a pillanat varázsát.
L érezte a meleget. Az ujjak alatt pulzáló vért. A harcban termett bőrkeményedések érdességét. Sokkal intenzívebben érzett mint életében... vagyis halálában bármikor. Ijesztő, de felemelő volt egyszerre.
- Nagyon is - csúszott ki a száján véletlenül. Zavarában elkapta a tekintetét. Amúgy is túl közel voltak azok a szürke szemek az övéhez. Kellemetlenül közel... Talán egy kicsit mégiscsak kellemesen közel.
Nem látta, de Nevra elégedetten elmosolyodott.
- Remek. Nagy kár volna, ha nem lennék semmilyen hatásra egy olyan lányra, mint te. Így viszont már biztos hogy nemsokára halálosan belém szeretsz - kacsintott nevetve majd eltűnt.
Felfújt hólyag, futott át rögtön L agyán, mikor felocsúdott a döbbenetből, de azért egy mosoly ott ragadt az ajkain.
Az eső elállt, és szivárvány szelte át az eget.

Aznap este L nagyon rosszul pihent. Alvásnak nem lehetett nevezni, hiszen azt éppúgy nem igényelte a teste, mint az ételt és még ha néha el is csent egy epres tortaszeletet a cukrászdákból, aludni képtelen volt. De az éjszaka ritkán történt bármi érdekes, így ilyenkor a lány történeteket talált ki és képzelt maga elé lehunyt pillái mögött. Most azonban semmi nem jutott eszébe. Túlságosan fájt a feje.
Nem sokkal azután kezdődött, hogy Nevrával találkoztak a cseresznyefánál. Mivel a szellemeknek nem szoktak fizikai fájdalmaik lenni, ezért talán jobb lett volna szólnia valakinek, ezt tudta ő is, csakhogy továbbra is nehezen tudott másokra támaszkodni, miután annyi évig egyedül volt.
Feküdt a számára kijelölt szoba padlóján és csak remênykedett hogy hamarosan jobban lesz. De ez hiú ábrándnak bizonyult mikor a fájdalom odáig erősödött, hogy már csak erre tudott gondolni. Meg arra hogy nem várhat tovább és tapálnia kell valakit, aki segíthet.
Minden erejét összeszedve kibotorkált a folyosóra, de ott már csak a falnak támaszkodva tudott haladni. Egyre inkább úgy êrezte hogy szükségevm van a haszontalan levegőre. Hideg volt körülötte minden, aztán tűzforró. Alig látott, csak homályos pacákat.
Már majdnem a kristályteremnél járt, mikor a fájdalom olyan erővel csapott le rá, hogy gondolkodás nélkül felkiáltott.
Valaki... mentsen meg... Andrew, segíts!
- Lilith! Lilith, mi történt? - hallotta meg a fiú aggodalmas hangját.
Mielőtt elvesztette az eszméletét, elmosolyodott. Andrew, szerelmem, soha többé ne hagyj el...

L lassan tért magához. Mint amikor az ember felébred egy szép álomból, bár a lány már rég elfelejtette milyen is az.
Kinyitotta a szemét, de aztán inkább gyorsan vissza is csukta. A gárda tagjai teljesen körbeállták, így jobbnak látta ha alvást színlel.
- Láttuk, hogy ébren vagy - mondta Ezarel és L szinte látta maga előtt ahogy vigyorog.
Kelletlenül, de kinyitotta a szemét. Lassan körbenézett az aggodalmas arcokon: Leiftan, Miiko, Ykhar, Ewelin, Nevra és Valkyon. Ezarel pedig úgy nézett rá, mintha szarva nőtt volna.
- Jobban vagy már? - segítette felülni Ewelin bár erre nem volt szükség. Az igazat megvallva fantasztikusan volt. Egy porcikájában se érzett fájdalmat, csak az emlékei voltak zavarosak az ájulás előttről.
- Mi történt? - kérdezte egy bólintás kíséretében.
- Tegnap rosszul lettél és Nevra talált meg a folyosón félig önkívületi állapotban.
Nevra? De hisz ő hallotta Andrew hangját. Azét az Andrewét, aki évszázadokkal ezelőtt a kedvese volt. Most már emlékezett, de ez a tudat jobban fájt, mint a sejtelem valaha. Vajon Andrew sokáig gyászolta őt? Sokat szenvedett miatta?
- Most pedig röviden szarvad nőtt - vigyorgott továbbra is Ezarel, mire bezsebelt hat dühös pillantást is.
- Még jó, hogy helyes a képed. Mert a vicceiddel tuti nem fogsz becsajozni - jegyezte meg L fanyarul, de tudat alatt mégis bele akart túrni a hajába, amikor...
- Ez meg mégis mi a hintóban nevelkedett aranyparipa csikója?
- Nahát, te tényleg egy másik évszázadból jöttél - kuncogott Leiftan akiről L már szinte meg is feledkezett.
- Én megmondtam - fonta keresztbe a karjait Ezarel. - De sose hisztek nekem.
- L, kérlek nyugodj meg... - próbálta csitítani Ykhar.
- Nyugodjak meg? Szarvak nőttem a fejemre! Egy szellem szarvakkal a tündérek földjén! Mi jön ezután? Megjön a levelem a Roxfortból?!
- A miből? - kérdezte rögtön Ykhar, de Miiko leintette.
- Ez teljesen normális az olyan lényeknél mint te.
- A szellemeknél? Kötve hiszem.
- L - szólt nyugodt hangon Miiko. - Te nem egyszerű szellem vagy. Hanem dokkaebi.
- Dokami? - higgadt le rögvest L. Életében nem hallott még erről a lényről, pedig a városban ahol kísértett egy lány oda volt minden természetfeletti létformáért. Mit meg nem adott volna, ha tudathatja vele, hogy amúgy minden nap egy szellem figyeli.
- Dokkaebi. A koreai mitológiában szereplő lény, de ettől függetlenül bárhol előfordulhatnak.
- Oké, szóval dokkaebi... és mit tud ez az alak?
- Legtöbbször tárgyak válnak ilyenné, de az emberek esetében is előfordulhat haláluk után. Ha az égiek úgy ítélik, hogy az illető halálával kizökken a világ egyensúlya, akkor dokkaebiként örök életet adnak neki addig, míg az egyensúly helyre nem áll. Ezek a lények tudják uralni az időjárást. Virágot fakasztanak télen vagy épp esőt idéznek elő hangulatuktól függően. Ilyesmit nem észleltél mostanában?
- Most hogy mondod, de - helyeselt a lány a hosszú esős napokra gondolva. - De akkor se értem. Kétszaz éve haltam meg. Ötven éve szellemként élek. Miért most alakultam dokkaebivé?
- Mi se tudjuk biztosan - vette át a szót Leiftan nyugodt, mégis erős hangon -, de ha igaz az hogy a dokkaebik második életének célja a világ egyensúlyának visszaállítása akkor ez azt is jelentheti hogy L-t meggyilkoltak. És a gyilkos Eldaryában van.