Janka
Egymás után telnek a napjaink Lénával, mindketten rengeteget dolgozunk. Sokszor munka után arra fordulok egy puszira, vagy éppen ő jön ki a terepre, hogy legalább 10 percet együtt tölthessünk. Egyikünk sem teszi ezt szóvá, hiszen megértjük, hogy másiknak milyen fontos a munka. Mindketten igyekszünk úgy intézni a napunkat, hogy mindenképp összefussunk és ez nagyon jó. Vasárnap én még a hotel kertjében dolgozom, de Léna szerencsére szabad. Megígérte, hogy délre kijön ide és együtt megebédelünk. Már éppen mosom le magamról a port, mikor meglátom közeledni Lénát. Elzárom a csapot és felé indulok.
- Szia! –mosolygok rá elé érve.
- Szia! Az ebéd házhoz szállítva – emeli fel az ételhordót, majd egy gyors puszit ad a számra.
- Nincs itt már rajtunk kívül senki. Réka hazaszaladt ebédelni – húzom magamhoz egy csókra. Nevetve tol el magától, ő sem szeret igazán a négy falon kívül csókolózni, ahogy én sem, de most nagyon vágyom rá.
- Egész jól haladtok! – néz körbe.
- Alakul igen, még 3 hét és kész is leszünk mindennel. Gyere! – intek a fejemmel, hogy kövessen. Leülünk egy kerti pavilon alá és nekilátunk az ebédnek. Persze rögtön megjelenik Bodza és kunyerálni kezd.
- Meddig vagy ma itt? – kérdezi Léna és egy kis darab húst ad a kutyának. Kérdőn nézek rá, hiszen eddig mindig leszidott, ha én adtam a kutyának az ebédemből, most meg ő kényezteti – Jól van na! Tudom! Ne mondj semmit!
- Oké – vigyorgok rá. Amennyire távolságtartó volt az elején Bodzával most annyira megszerette. Sokszor találom Lénát a kutya társaságában a hintaágyban kitúrva engem a helyemről – Amúgy kb 16 óráig. Miért? Menjünk valamerre?
- Elmehetnénk moziba, ha van kedved!
- Persze mehetünk! – bólintok rá, majd vigyorogni kezdek.
- Na mondd! – forgatja meg mosolyogva a szemét.
- Hívott anya! Három hét múlva ebéd nála, várnak minket szeretettel!
- Minket? – néz rám döbbenten.
- Igen. Ma hívott, hogy régen voltam otthon. Csinálna egy nagy családi ebédet! Megkérdezte, hogy van-e most valaki az életembe. Mondtam, hogy igen. Akkor megkért, hogy vigyelek magammal. Szóval három hét múlva vasárnap ráérsz?
- Ráérek, mehetünk – mosolyodik el – Végre én is láthatom hol nőttél fel? A gyerekszobádat?
- Sajnos nem – rázom meg a fejem – Tesóméké lett a ház és ők átépítették teljesen. Nyoma sincs a régi háznak és szobának.
- Hm, azt hittem anyud ott maradt.
- Nem! Ők már apa halála előtt külön voltak. Anya vett saját házat, ott él.
- Elváltak? – kérdezi összehúzott szemmel. Nem meséltem még neki a csodálatos családomról. nem szívesen osztom meg a régi dolgokat. Neki olyan tökéletes családja van, egészséges környezetben nőtt fel. Kicsit irigylem, hogy ilyen jó kapcsolata a szüleivel.
- Még nagyon régen, csak kibékültek, majd újra szét mentek, majd újra kibékültek és újra szétmentek – mondom semleges hangon, mintha kicsit sem viselt volna meg ez a herce-hurca. Pedig utáltam minden egyes percét, amit a ki-bepakolással kellett töltenem. Hogy titkolóznom kellett a barátaim előtt, mert szégyelltem bevallani, hogy megint probléma van otthon.
