Motel a sivatagi úton - Desert cry

2.fejezet The Begining

A földön heverő Barbara négykézláb lendült előre, ám a Parancsnok sikeresen elkapta az egyik lábát. Erre, az a másikkal vadul rugdosni kezdte a férfit, megkísérelve a szabadulást.

A végén sikerrel járt; a férfi túl bosszantónak érezte a helyzetet, ezért inkább elengedte őt. A lány ismét a földre zuhant, majd egy nagy adag homokot markolt fel a tenyerébe, amit vaktában a férfi arcába hajított. A Parancsnokot egy ideig a szemeinek tisztogatása foglalta le, azonban ez csak egy pillanatnyi előnyt biztosított a lánynak.

– Nagyon kezdesz idegesíteni – morogta a nagydarab, szemét dörzsölve.

– Imádom... – dünnyögte a sziklák mögül Dorel, vészjóslóan sugárzó tekintettel. Oly nagy élvezetét lelte a szerinte ragyogó műsorban, hogy fel sem tűnt neki társa egyre fokozódó nyugtalansága. Nem sokkal később azonban, Fritz figyelmeztetően fordult felé.

***

Ha őszinte akart lenni magával, a Parancsnok nagyon is élvezte ezt a játékot. Mindig jobban csúszott neki a falat, ha előtte egy jó kis üldözésben is része lehetett, és valljuk be, egy ekkora falat esetében, ez szinte kijárt, nem igaz? Nos, ő biztosan így gondolta...

Barbara sebesen szedte a lábait, de hamarosan újra a földön kötött ki. Rémültsége, a hosszú út fáradalmával kombinálva úgy elgyengítette, hogy teste egy ponton túl már nem akart engedelmeskedni neki. Riadt tekintetét félve szegezte a férfira.

– Főnök! – igyekezett felhívni magára parancsnoka figyelmét Dorel. – Főnök!

Az másodszorra sem reagált. – Hasztalan – vetette oda neki lemondóan Fritz.

– Elkezdődött a vadászat.

E rövid mondat volt hivatott kifejezni a tényt, hogy a Parancsnok egy újabb, áldozatra váró játszmába kezdett.

Amióta az öreg felhívta rá a figyelmét, Dorel is érezni kezdte a két idegen közeledtét, akik viszonylag gyors tempóval közelítettek feléjük a magasló hegyek irányából. Mivel nem tudták, hogy pontosan mire számíthatnak, ezért elindultak, hogy szemügyre vegyék a dolgot. Fritz haladt elől, mint megfigyelő és előőrs, míg a harcképesebb Dorel, közvetlenül a háta mögött lépdelt utána. Ha a Parancsnok távol volt, mindig ezt a felderítő alakzatot vették fel.

Végül aztán az idősebb, egy tisztásra érve megvetette a lábát; itt várt a két idegen érkezésére.

– Látsz már valamit? - visszhangzott lentről Dorel türelmetlenkedő kérdése. Fritz nem foglalkozott vele, gondolatai a rejtélyes behatolók körül jártak. Összevetve a sebességüket, és a mozgás közben kibocsátott energiájukat, arra jutott, hogy valamiféle járművel közelednek. Ám semmilyen jármű nem tűnt igazán alkalmasnak az adott hegyi terepre. Bajt érzett.

***

Dorelben még élénken élt az emlék, ahogy Fritz, a Tucsoni magaslatok nyugati oldaláról visszatérve jelentette a Parancsnoknak, hogy két felnőtt, és egy fiatal lány közelít a hegyek felé, mely a területüket jelentette. Már éppen azt fontolgatták, hogy portyázni indulnak a közeli városba, amikor érkezett jó hír, hogy a táplálék a saját lábán érkezik hozzájuk. Ám nagy öröm helyett, fél perc múlva már azon vitáztak, hogy hogyan osszák fel a hármójukat egymás között, mivel egyikük csupán egy aprócska lány volt. Tekintettel arra, hogy Dorel és Fritz puszta felderítők voltak, míg a harmadik a parancsnok (kinek neve is csak ennyi volt, pusztán Parancsnok), utóbbi egy igen szokatlan ajánlattal állt elő. Az egyik felnőtt egészéhez, míg a másiknak csak a feléhez ragaszkodott; annak maradékát pedig a lánnyal együtt a két férfira akarta hagyni, akik ezzel közösen jutottak volna egy teljes fejadaghoz. Fritz ugyan nem ellenkezett, azonban Dorel már aktívabban adott hangot nemtetszésének. A huszonöt év körüli fiú mindig szívesen kekeckedett főnökével; a szenvedélyes, barna szemeiben, még ott lángolt az a kamaszokra jellemző csibészség. Így merült fel benne az ötlet, hogy most az egyszer a szerencsére bízzák a dolgot: kő - papír - ollóval döntenék el a kérdést, s amíg az első két helyezett a két felnőtt közül választhat, az utolsónak csak a vékonyka kislány marad. A Parancsnoknak nem volt ínyére az ötlet, mivel sosem volt híve a szerencsejátékoknak. Dorel, aki addigra már jócskán kiismerte felettesét, a „próbatétel", a „rátermettség", és a „vérbeli vezető" kifejezések okos felhasználásával a hozzá intézett beszédében elérte, hogy a Parancsnok önként bele menjen. A sors azonban úgy hozta, hogy végül ő jött ki a játékból vesztesként, Dorel pedig ezt arcátlan módon élvezte. Ám akkor még nem tudta, hogy mi mindent megváltoztathat egyetlen, fergetegesnek ígérkező, sivatagai éjszaka...