1. fejezet

2.3K 168 7
                                    

~ A tűzvész természeti és emberi katasztrófát okozhat.~


Az éjszaka közepén kipattant a szemem és hörögve szívtam magamba a levegőt. A mellkasomban keletkező nyomás szinte az ágyhoz szegezett, de aztán erőt vettem magamon és felültem. A tenyerem a mellkasomra szorítottam, éreztem a szívem szapora dobbanásait, s igyekeztem úrrá lenni a légzésemen.

- Nyugi, ez csak egy álom – suttogtam magamnak, hogy minél előbb megnyugodjak, ám pontosan tudtam, hogy ezek az álomképek a valóságban születtek. A színek sokkal élénkebbnek hatottak, mint egy egyszerű rémálomban: piros, narancssárga és az éjszaka sötétje. Aztán ott voltak a hangok is: ropogás, recsegés, a saját sikításom. A füst csípő, égető, fojtó sűrűsége még ébredés után is a tüdőmre nehezedett minden egyes ilyen álom után. Visszahanyatlottam a párnámra, a hajamat pedig idegesen söpörtem félre. Miért pont most? Miért kínoznak ennyi év után ezek a képek?

Bár az álom még sokáig ott motoszkált a tudatomban, sikerült aludnom egy kicsit reggelig, de a tükörből így is egy nyúzott, kialvatlanságról árulkodó arc nézett vissza rám. Megmosakodtam, megfésülködtem, de sokkal nem lett jobb az összhatás. Végül az órára néztem és tudtam, hogy ha hamarosan nem öltözöm fel és nem indulok el, akkor Ryant csak Helena köszönti majd a kisrepülőnél.

- Parázs, mehetünk? – kopogott be Helena.

- Persze, kész vagyok – léptem ki a szobámból, majd a kabátomért nyúltam.

- Nahát, milyen nyúzott vagy! Nem tudtál aludni az izgalomtól, igaz? – kérdezte sejtelmes mosollyal az arcán.

- Hát persze – hagytam rá, neki nem kellett tudnia, hogy milyen „izgalmakban" van részem mostanában éjszakánként.

Nem sok motoros szánja volt a falunak, de azért kettőt elvittünk, hogy ne kelljen gyalogolnunk. Bár jogosítvány kellene ezek használatához, minden korombeli megtanulta már működtetni őket, és Helena ezúttal eltekintett a hivatalos papír meglététől több napi győzködés után. Felcsatoltam a bukósisakot és elégedetten bőgettem fel a motort, mire rosszallóan húzta el a száját.

- Remélem, tudod, hogy más államban soha nem engedném, hogy jogosítvány nélkül vezess!

- Tudom, de itt azért elég kevés az egy főre jutó rendőrök száma – vigyorogtam, majd porhavat hagyva magam után indultam el a célállomáshoz, kisvártatva Helena is követett. Most már tényleg izgatott voltam, hiszen hónapok óta nem találkoztunk Ryannel, nem akartam, hogy a téli időszakban utazzon, ráadásul az iskolából is épp eleget maradt ki miattam. Most viszont végre ismét láthattam őt, s a fél órás út után a hidegtől felfrissülve állítottam le a motort. Levettem a fejemről a bukósisakot, kezemet a szemem elé tartottam napellenzőnek, hogy az eget pásztázzam. Pár perc múlva megpillantottuk a kisgépet és vigyorogva integettünk, holott nem igazán láttunk be az apró ablakokon. Helena lelkesen köszöntötte először Billt, a pilótát, majd az utas oldali ajtó is kinyílt, amin Ryan lépett ki. Letette a csomagját, hogy megölelhesse a nagynénjét, aztán tekintetével máris engem keresett, amitől melegség járt át. Ráakasztottam a bukósisakom a kormányra és lassú léptekkel, de mosolyogva indultam meg felé. Már messziről láttam, hogy mélykék szemébe játékos fény csillant, amit gyanakvó tekintettel viszonoztam. Mikor elég közel értünk egymáshoz, átnyalábolta a derekam és megpördült velem, a szemembe csapódó hajamtól egy pillanatig azt se tudtam, merre van a fent és a lent. Harsány nevetése engem még szélesebb mosolyra késztetett, s mikor letett maga elé, két kezébe fogta az arcom, aztán megfontoltan hajolt hozzám közelebb, s végül célt tévesztve az arcomat puszilta meg. Kifújtam a benntartott levegőt és hálásan néztem fel rá, amiért tekintettel volt szégyenlős természetemre, és nem csókolt meg a nevelőanyám, nameg Bill előtt.

Lobbanás (Befejezett) Opowieści tętniące życiem. Odkryj je teraz