The Death Lord

2. rész: A nagybetűs Feladat

Felvont szemöldökkel fordultam a bejárati ajtó felé.

- Te vársz valakit? – nyúltam a Pálcák Uráért.

Rina megrázta a fejét, és óvatosan hátrálni kezdett.

A kopogás felerősödött, és úgy tűnt, elég mérges az alak, aki a túloldalon van. Mintha teljesen ráakaszkodott volna a falapra.

Mihelyst kellő távolságban tudtam a lányt, egy suhintással kivágtam az ajtót.

A középkorú nő majdnem átesett a küszöbön, de még időben korrigálta a járását. Vörös lobonca elég csapzottan volt összekötve a tarkóján, tagbaszakadt ruhái arról árulkodtak, nem éppen a leglassabb tempóját felvéve jött idáig.

- Viola – kerekedtek el a szemeim, és zsebrevágva a pálcámat léptem oda mellé.

- Áh, Albus, kösz, megvagyok – paskolta meg a karom, mikor segítettem volna neki megállni a lábán – Huh...

- Mit keresel itt? – ráncoltam a szemöldököm.

Rora anyja nagy levegőt véve keresett először is egy széket. Intettem Rinának, hozzon egy kis vizet, én pedig már léptem becsukni az ajtót.

- Hagyd csak nyitva. Úgyis jön mindjárt – horkant fel Ms. Aguilon, ahogy felkönyökölve az asztalra próbálta korrigálni a légzését.

- Kicsoda? – néztem a lehető legértetlenebb fejjel a nőre, mire legyintett.

Aztán belépett az a valaki is a házba.

- Ó... értem...

- Mondtam – morogta az orra alatt a vörös hajú.

Legújabb vendégünk fekete, rendezetlen hajkoronája nagyban eltért Violáétól, már kinézet ügyileg is. Ráadásul ő nem úgy tűnt a hawaii ingben, halászgatyában és strandpapucsban, mintha végigfutotta volna a maratont.

Tök nyugisan sétált be a konyhánkba. De jó, hogy ennyire otthon érzi magát.

- Érzem a szereteted, Viola – forgatta meg tengerzöld szemeit.

- Érezd is, Poszeidón, érezd is! – öltött nyelvet az istenségre.

Valaki lát hasonlóságot közte és a lánya között?

Mert én igazán nem sokat...

- Tessék – tette le a poharat a szőke lakótársam az idősebb boszorkány elé. Közben a lehető legértetlenebb fejet vágva az irányomba. Na igen. Rinának fogalma sincs, ki ez a nő, vagy a hapsi.

- Ne mereszd így a szemed, boszorkány – szólalt meg az isten.

Beindult a védelmező mechanizmusom, és reflexből odaléptem, hogy a lányt a hátam mögött tudhassam.

Nem fognak még egy barátomtól megfosztani.

- Mit keresnek itt? - tudakoltam, kissé flegmán.

Sosem sül ki jó abból, ha egy isten megjelenik a halott barátnőd anyjával pont azon a napon, amikor az életed értelmét vesztette.

Tapasztalatból tudtam.

- Viola elintézett neked valamit... - fogott bele Poszeidón, felém fordulva.

- Mert ez a barom nem volt rá képes! És nem érdekel a modorom, fojts inkább vízbe! - fonta össze a karját maga előtt a nő, villámokat szóró szemekkel díjazva a tengeristent.

- Albus... ezek kik? - súgta a fülembe Rina, és mintha remegett volna a keze.

Rora már szétcsapott volna a szülei között.

- Hadd mutassam be Aurora édesanyját és édesapját, Viola Aguilont és Poszeidónt, a tengerek görög istenét - dörzsöltem az orrnyergem.

Határozottan nem sül ki ebből semmi jó.

- Örülök a találkozásnak - biccentett az isten, majd ismét felém fordult - Küldetést kaptál.

- Nem köszönöm, egy életre elég volt belőlük! - emeltem a magasba a kezem. Kizárt, hogy elmenjek, és más is otthagyja a fogát, mint Lucy, Hugo, Abby, Apollón, vagy Aurora.

- Nem érted - rázta a fejét Viola.

- Akkor magyarázd el - tártam szét a karom - Nyolc R.A.V.A.S.Z. vizsgám van, nem gondolatolvasós diplomám!

- Nem igazán értek... semmit - csóválta a fejét Rina - Csak annyit, hogy ma sem megyünk sehova...

- Ezzel egyetértek... - morogtam az orrom alatt.

- Mióta megmentettétek a világot, vártam, hogy valaki visszahozza a lányomat - sóhajtotta Viola - Ami nem történt meg...

- Nem támaszthatom fel, értsd meg. És Zeuszt sem kérhetem arra, hogy hozza vissza. Mindennek oka van, ami történik...

- Ha így lenne, nem engedett volna nekem!

- Majdnem ráküldted a halálos átkot, szerinted mit csinálhatott volna? - forgatta meg a szemét a tengeristen, engem pedig kezdtek ezek ketten nagyon összezavarni.

- Most akkor tulajdonképpen miért is vannak itt? - pislogtam értetlenül.

Rina megfogta a kezem.

- Mivel az apja nem csinál semmit - nézett szúrós, felnyársaló tekintettel a férfire Viola - Hiába vártam, fogtam magam és elmentem New Yorkba.

- Ahol aztán addig ütötte Zeusz fejét, hogy engedélyt kapott - sóhajtotta idegesen az istenség - Kikötések és prófécia mellett, melyeket Thanatosz és Hádész szabott meg...

- Akkor, ha jól értelmezem... - raktam össze a dolgokat fejben - Le akartok küldeni Auroráért az Alvilágba, hogy visszahozhassam? - hadartam el a végét, reménykedve abban, hogy semmit nem értettem félre, és tényleg kaptam lehetőséget arra, hogy az életem újból értelmet nyerjen. Hogy megmenthessem azt, aki a világot jelenti nekem.

A két felnőtt sokat sejthetően összenézett.

- Nem egészen, Albus - rázta a fejét szomorúan Viola - Nem mehetsz csak úgy le...

- Mi az, hogy nem? - kérdeztem vissza meghökkenve - Jártam már ott. Lementem aztán visszajöttem. Egyszerűbb, mint tárgyat lebegtetni.

- Akkor az volt, de mint már említettem, Thanatosznak és Hádésznak kikötéseik vannak, melyek teljesítését követően juthatsz le. Ha elbuksz, soha nem látjuk viszont Aurorát - bólintott Poszeidón, nekem pedig hirtelen vigyorogni támadt kedvem.

Kaptam esélyt. Én menthetem meg. Csak ki kell állnom pár próbát, amely szinte semmi lesz. Visszakaphatom Őt.

Aha, hittem én.