The Death Lord

7. rész: Álom

【Megfogtad a kezem.

Ezzel ráztál fel.

Bambán bámultam magam elé, próbálva felfogni, mi is történik, illetve hol is vagyok. És akkor megfogtad a kezem.

Kezdtem emlékezni.

Kezdett megformálódni bennem olyan képek sorozata, amelyek egyáltalán nem voltak ismerősek... valahogy viszont mégis...

Láttam magam előtt egy aranyszínű felhőt egy sötét veremben. Láttam egy srácot, hosszú, szőke hajjal, ahogy háttal állt nekem, karddal a kezében. Elfordította a fejét, de éppen csak annyira, hogy lássam, amint ajkait fölényes, kegyetlen vigyorra húzza. Az állán vörös vér csorgott lefelé.

Láttam anyukádat egy fényes, díszes teremben. Láttam, ahogy újból felrobbansz, eltűnve az életemből...

Megszorítottad a kezem. Felemeltem a fejem, és rád néztem. Felmértem az arcod minden egyes pontját. Az összes pórusod, az összes apró szeplőt, amik egytől egyig belemartak a szívembe.

Biztató mosolyra húztad mézédes, halvány rózsaszín ajkaid. Azokban a gyönyörű, tengerzöld szemeidben pajkosság, kedvesség és szeretet... szerelem csillogott. Úgy néztél rám, mint évekkel ezelőtt. Szerelmesen.

Beleszédültem a pillantásodba, és olyan érzés kerített hatalmába, mintha egy hatalmas, éles kést döftek volna keresztül rajtam.

- Indulhatunk? - tetted fel az ártatlannak tűnő kérdést. A nyugodt, jókedvű hangszíned megforgatta a kést bennem.

-... miért hagytál itt, Hableány? - néztem rád félszegen, hagyva, hogy a mérhetetlen fájdalom, amit a hiányod okoz, teljesen elborítson - Miért mentél el? Miért nem hagytad, hogy utánad menjek? Miért mentettél meg?

Továbbra is mosolyogtál, mintha meg se hallottál volna.

- Indulhatunk? - ismételted el a kérdést, bennem pedig eltört az a bizonyos mécses.

- Miért nem hagytad, hogy megmentselek? - hagytam figyelmen kívül a felszólalásodat, engedve, hogy a forró könnycseppek utat törve maguknak felszántsák az arcomat.

A mosolyod hangulata változott. Jobban megszorítottad a kezem. London üres belvárosát leváltotta egy fekete lyuk. Az a lyuk, ahol a szőkét láttam az emlékképben.

Te is változtál. A bőrödön élénkvörös vonalak futottak szét, rengeteg mély karcolás, mintha darabokból lettél volna összerakva. A gyönyörű, vörös hajadat vér áztatta és az arcodhoz tapadt.

Tengerzöld íriszeid alatt fekete karikák jelentek meg, és úgy festettél, mintha hirtelen éveket öregedtél volna, és nem az a tizenhétéves lány... nő lettél volna, akit szerettem.

De továbbra is mosolyogtál. Szomorúan, együtt érzően, fájdalmasan.

- Van... amin nem tudsz változtatni... - szorítottad meg újból a kezem -... pedig... szeretnél...

- Jövök érted... - töröltem le erőszakosan a sós vizet az arcomról - Megígérem, most megmentelek!

- Albus... kérlek... ne... - ráztad meg a fejed -...szenvedek... így a legjobb...

- Nem! Így a legrosszabb! A te helyed itt van... velem... - fogtam az arcodat két tenyerem közé - Kérlek, hagyd, hogy segítsek...

Újból a fejed ráztad.

- Engedj el, és keress mást... aki jobban megérdemel téged - mosolyodtál el újból, végérvényesen megtekerve azt az átkozott pengét a belsőmben, melyet kezdett felemészteni az űr... az űr, és a gyötrelem, amit a tétlenségem, és az elvesztésed okozott.

Az egész látkép szertefoszlott, veled együtt és hiába kaptam utánad. Megint eltűntél. A tenyeremet viszont még égette az érintésed. Felemeltem a kezem, és a mellkasomhoz szorítottam.

Megígérem neked, Aurora, hogy elmegyek érted. Elmegyek és megmentelek.】

💀💀💀

Korán reggel riadtam meg, akkor is arra, hogy Lily a vállamat rázza, elég ideges arckifejezéssel.

- Indulnotok kell... - rángatott fel ülőhelyzetbe - Ácsi... te sírtál? - érintette meg az arcomat, én azonban hevesen megráztam a fejem.

- Jó reggelt - hagytam figyelmen kívül valamelyest a kérdését - Hány óra van?

- Reggel hat... Al, mi a baj?

- Semmi. Ne törődj vele - pattantam ki az ágyból, majd egy nadrágot felrángatva magamra elhagytam a kabint, mielőtt kérdőre vonhatna.

Az álmaimról soha nem beszéltem senkinek, Rinát kivéve. És nem most akarom elkezdeni kiönteni a lelkem a húgomnak.

- Úgy sem úszod meg! - sietett utánam Lily - Ok nélkül nem sírsz...

- Hagyjál már! - szóltam rá erélyesen, eltakarva a szemem a felkelő Naptól - Semmi bajom, foglalkozz a saját dolgoddal.

- Ugye tudod, hogy a fejedbe látok tegnap óta? - fonta össze a karját maga előtt.

- Igen, és?

 - Ha Rora miatt vagy ilyen...

- Lily, szállj le rólam! És ne kutass a fejemben! Először és utoljára kérlek meg rá... - fordultam felé parázsló tekintettel. Nem kiabáltam, pusztán ránéztem, ő mégis összébb húzta magát.

Pontosan tudta, hogy Aurora nagyon kényes téma a szememben. Amit, hála Merlinnek, megértett, ugyanakkor nem mindig tartotta be a határokat.

Hiába telt el három év. Ugyanúgy nem voltam képes felhőtlenül beszélni róla, vagy a történtekről.

Ahogy könnyáztatta arccal rám néz és a halálba rohan...

Megborzongtam, majd hátat fordítva Lilynek a Nagy Ház felé vettem az irányt, hogy végre útnak indulhassunk.

A lány csak frusztráltan sóhajtott egyet, és utánam kullogott.

Néma csendben tettük meg az utat. Én belül dühöngtem, míg Lily hallgatásba burkolózva lépkedett a hátam mögött. Nagy eséllyel megbántottam. Sőt, biztos. De nem tudott érdekelni.

Felléptem a tornácra, majd a kopogást mellőzve rontottam be az ajtón, mögöttem a vörössel. Így leesett kábé mindenkinek a szobában, hogy nagyon nincs jó kedvem korán reggel.

- Hol kezdjük? - csaptam le a tenyerem az asztal, mindenféle kontextus nélkül.

Rina összerezzent, míg Dane köztem és Lily között kapkodta a tekintetét, de nem szólt semmit. Jobban is tette.

- Nos... - gondolkodott el egy pillanatra Kheirón,aki hajlandó volt megválaszolni a nyomorult kérdésem -... gondolom, indulnotok kell.

- Csak egy egészen kicsikét - bólintottam, belesűrítve ebbe a négy szóba a lehető legtöbb szarkazmust, megspékelve egy szemforgatással.

- A kérdés az, hol kezditek - sóhajtott végül Dane.

- Jameshez kéne mennünk. Ő hátha tud segíteni megtalálni a lányt... - lövellt felém Rina egy aggódó pillantást, én azonban nem túlzottan foglalkoztam vele.

- Tehát James. Király. Mehetünk? - néztem a lányra, aki választ várva inkább a kentaur felé lesett.

- Menjetek... - dörgölte meg az orrnyergét a táborvezető.

- Szuper - bólintottam ismét, és megfogva Rina kezét elindultam kifelé.

Megígértem, Rora. Megyek érted...