Menekülj (Creepypasta) [szüneteltetve]

Mi van rajta

Síri csendben ültünk a nappaliban Jeffel. Ő a kését pörgette a fotel karfáján, én pedig a gondolataimba merülve kuporogtam a kanapén, állig felhúzva a térdem.
– Masky még mindig nem jött vissza. – Alig akartam elhinni hogy Jeff beszélgetést kezdeményezett pont velem.
– Azt mondta csak Slender megtalálása után jön haza ismét. – Nem akartam elszalasztani ezt a ritka eseményt, ezért válaszoltam, bár tudom hogy nem ezt akarta hallani.
– Ezt én is tudom, liba. Tudni akarom, mikor jön vissza. Ha már úgy is ez az egész te miattad van, gondoltam ennyit tudni fogsz. – Nem nézett rám, a késének beszélt.
– Nem szándékosan lettem egy félresikerült Creepypasta kísérlet. Szóval bocs, de nem tudom mikor érkezik.
– Én meg nem szívesen őrzök egy ilyen elcseszett tyúkot. Biztos hogy nem valaki más gyilkolt aznap? Mert egy cseppet sem hasonlít a viselkedésed az akkori gyilkoséra. – Jeffnek igaza volt, mintha az egy másik ember lett volna.
  Nem válaszoltam. Volt valami abban amit ez az arogáns idióta mondott. Lehet hogy azért olyan fura ez az egész, mert nem is én öltem. Vagyis hogy én voltam, de mégsem. Nem volt időm többet rágódni a teóriámon, BEN rontott be a szobába. Alig kapott levegőt, de odabotladozott hozzam, megfogta a csuklómat és lényegében átrángatott a kanapén, aztán az egész házon és végül a pincében kötöttünk ki.
– Mégis mi folyik itt?
– Ezt én is szeretném tudni. – BEN nehezen beszelt, nem tett neki jót az újabb futkosás. – Azt hittem egy olyan szellem ragadt rád amit csak pényképeken lehet meglátni és mindig egyre közelebb kerül az áldozatához. Veled viszont saját magad van. – Összeráncoltam a szemöldököm és értetlenül néztem a fiúra. – Hülyén hangzik, tudom. Biztos megfogalmazhattam volna jobban is, de most ez jött ki a számon. Nem ez a lényeg. Nézd! – A képembe nyomta a fotót amit készített.
  Ott ültem a fotón, a kanapén. A kamerába néztem, és igazából elég bugyuta fejet vágtam. A háttérben látszott Jeff fotelje és az ablakok, amiken keresztül látni lehetett a kinti vizes erdőt.
– BEN? Én... semmi extrát nem látok . – A fiú kikerekedett szemekkel nézett rám és idegesen maga felé fordította a képet. – Azon a képen az egyetlen érdekes dolog az a béna arckifejezésem.
– Te... nem látod?
  Jeff robogott le mögöttünk a lépcsőn és a falnak támaszkodott.
– Mi a franc folyik itt??
– Te látod, ugye? – BEN neki is az arcába tolta a képet.
– Mi a- Hogy ? – Jeff kikapta barátja kezéből a képet és az összes lehetséges szögből megvizsgálta. – Ezen... – rám nézett.
  Én is a kezembe vettem a fotót. Össze vissza forgattam, de semmi sem jelent meg.
– Ez valami rossz vicc? Ti most szórakoztok velem? És mit keresünk a pincében? – Csak hitetlenkedő pillantásokat kaptam válaszul.
– Mi a fene vagy te... – Jeff arca eltorzult és egy hatalmasat lökött rajtam, amitől beestem a pince padlójára, aztán rámcsapta a méretes vasajtót.
  Hallottam ahogy kattannak a zárak és lakatok, valamint hogy a két fiú dulakodik. Csak elmosódott szófoszlányokat hallottam, aztán egy nagy csattanás az ajtón, és minden elcsendesedett. Eltelt pár perc mire újabb mozgolódás támadt, ezúttal mintha vonszolt volna valaki valamit fel a lépcsőn. Végül ismét csend lett és egyedül maradtam a poros, nyirkos helyiségben, ahol az egyetlen fényforrás egy alig pislákoló villanykörte volt. Nem ért messzire sárgás fénye, így a szoba nagyrészt sötétben maradt.
  A szívem túlságosan kalapált, a fejem pedig nem tudta mit gondoljon, mit érezzek. A kép még mindig a kezemben volt, de most eldobtam, amilyen messze csak tudtam, be a sötétség legmélyére. Hallottam ahogy végigcsúszott a porban, aztán hirtelen megállt. Minden izmomat megfeszítettem, és rettegve vártam. Ruhák susogtak és a képet felemelték. Minden pillanat egy örökkévalóságnak tetszett, míg egy hangos levegővétellel valaki vagy valami megszólalt.