Our true colour

Bevezetés-Viktor

-Boldog 3. szülinapot, Viktor!-tette le elém az asztalra a hatalmas, marcipánokkal díszített tortát anya. Az édesség láttára azonnal felcsillant a szemem.

-Köszi anya!-mondtam, miközben a tőlem pár centire ékeskedő tortával szemeztem.-Elfújhatom a gyertyákat??-kérdeztem izgatottan.

-Persze, viszont-ült le mellém anya-előtte kívánj valamit~

-Mit?-pislogtam értetlenül, mire ő csak felnevetett.

-Bármit! Ez a te napod, azt kívánd, amit tiszta szívből leszeretnél!

-Amit szeretnék...?

Pár pillanatnyi gondolkodás után összeszorítottam a szemem, kívántam (ki tudja, mit), majd elfújtam a gyertyákat. Ezután befaltam pár szelet tortát és a marcipánokat.

-Anya...-motyogtam erőtlenül a székemről lemászva.

-Igen?

-Mikor jön haza apa?-kérdeztem halkan, a pólóm alját gyűrködve.

Ekkor anya kisimított egy ezüst tincset a hajából, és leguggolt mellém.

-Apának sajnos most dolgoznia kell. Nem fog tudni ma hazajönni...

-De miért nem jöhet haza? Hiszen karácsony van...-teltek meg a szemeim könnyekkel.

-Viktor...-suttogta anya, majd átölelt.

-Nem tudnánk legalább valamit üzenni neki? Anya, írjunk neki egy levelet!-kezdtem el kérlelőn ugrálni, amitől szegény nő kénytelen volt elengedni.

-Írhatunk, viszont-nézett rám sejtelmesen az óceánkék szemeivel-levél helyett van egy sokkal jobb ötletem~

Azzal kézen fogott, és bevezetett a szobámba. Amíg én lehuppantam az ágyamra, ő odament a rajzos asztalkámhoz, ahol akkoriban rengeteg kutyás képet készítettem, általában uszkárokról, mivel akkoriban nagy rajongója voltam nekik.

-Mi is a kedvenc színed?-kérdezte a filces készletemet vizsgálgatva.

-Mmm...Oh! A kék!!-kiáltottam lelkesen, mire anya kivett egy azúr filctollat, és leült mellém az ágyra.-Mit fogunk csinálni?-ültem fel kíváncsian.

-Mindjárt meglátod-mondta anya, majd feltűrte a pólóját a bal kezén, és elkezdett írni a bőrére.

-Ne! Anya, nem szabad! Elena néni mondta, hogy ez egészségtelen!-kiabáltam kétségbe esve.

-Nyugi, ettől még nem lesz bajom-nevetett fel, majd mikor végzett az írással, visszatette a filcre a kupakot, és a szemembe nézett-Tudod Viktor, amit most írtam a kezemre, az apáén is meg fog jelenni perceken belül.

-Tényleeeg?!-hüledeztem.-Hogyan?

-Mert lélektársak vagyunk-mondta, mire én értetlenül oldalra billentettem a fejemet.-Minden, amit a bőrünkre írunk, az a másikunkén is meg fog jelenni, bármilyen messze is legyünk.

-Wooow~~!-ámuldoztam elkerekedett szemekkel.-Én iiiis!! Anya, ilyet én is tudok??

-Persze! Mindenkinek van lélektársa.

-Írjunk akkor valamit az enyémnek!-nyúlkáltam a filc után.

-Rendben. Mit szeretnél neki üzenni?-kérdezte anya, miközben leszedte az írőeszközről a kupakot, másik kezével meg óvatosan megfogta a karomat.

-Hmmm...Szerintem elég annyi, hogy "szia".

-Oké-kezdett el írni anya a kezemre.-Ééés kész is van!

Boldogan néztem a karomon díszelgő, számomra érthetetlen írást.

-Ezaz! És akkor erre majd fog válaszolni?

-Minden bizonnyal! De mostmár ideje lefeküdni, majd holnap megnézzük, írt-e.

-Oké!-kiáltottam izgatottan.

Vajon mit fog válaszolni?

...

Semmit.

Semmit nem válaszolt.

És nem csak másnap, hanem az azutánin sem. És utána sem. Kénytelen voltam rájönni, hogy ez a lélektársas marhaság, amit anya mesélt, nem több, mint mese.

És mégis...

Meg vagyok győződve róla, hogy pusztán mese az egész, és most mégis itt vagyok 27 évesen, kezemben egy tollat szorongatva, azzal a szándékkal, hogy most megint írni fogok a karomra.

De vajon mit kéne...?

Végül ismét megállapodtam egy egyszerű sziánál, és miután a lehető legszebb kivitelezésben végeztem az írással, unottan dőltem rá az ágyamra, ahol uszkárom, Makkachin aludt éppen.

-Szerinted kapok választ?-kérdeztem kutyámat, aki felelet helyett csak a farkát csóválta.

Egy próbát azért csak megér...-gondoltam, majd lassan elnyomott az álom.

~Gyér bevezetés by Bubu~