Our true colour

Negyedik fejezet-Viktor

Lehunyt szemekkel suhantam a jégen, miközben korcsolyám jellegzetes, karistolós hangját hallgattam. Szerencsére egyedül voltam, így nem kellett senkire sem figyelnem, és el tudtam veszni gondolataimban, amik mostanság csupán egyetlen dolog köré összpontosultak. Pontosabban inkább egy személy köré...

Kinyitottam a szememet, és bal karomra vezettem a tekintetemet. Az én kínai írásom foltjai még mindig ott voltak, de választ sajnos még nem láttam. Nagyot sóhajtva fékeztem le a palánk mellett, majd kulacsomat a számhoz emelve nagyokat kortyoltam a hűs vízből, miközben koriélemmel a jégen lévő havat kotortam össze egy nagy kupacba.

Őszintén szólva nem vagyok egy tipikus korcsolya-zseni sőt, múlt hónapban kétszer is hatalmasat zakóztam, de ettől függetlenül imádok ide kijönni és csúszkálni egy-két órát, ha az időm engedi. Főleg, ha nincs itt rajtam kívül senki, mint például most. Ilyenkor érzem igazán szabadnak magamat, amikor nem figyel egyetlen ember sem, és nem kell semmi miatt aggódnom. Nem mintha egyébként amúgy stresszes lennék, de akkor is jó néhanapján kikapcsolódni a jégen.

Mikor befejeztem az ivást, kezembe vettem a telefonomat, és megnéztem rajta az időt.

-Ideje lenne hazamenni...-motyogtam magamnak, majd odasiklottam a kijárathoz, és leléptem a jégről. Elsétáltam az öltözőbe, majd lehuppantam az első padra, hogy átcseréljem a korcsolyámat utcai cipőre. Miközben a fűzővel bíbelődtem, a karomon díszelgő kínai írást tanulmányoztam.

"Remélem, olvasható lett..."-gondoltam, majd felvettem a pulcsimat, és a táskámmal a kezemben elhagytam a jégcsarnokot.

Kint az általam megszokottnál jóval erősebb és hidegebb szél csapott meg, összeborzolva szépen megigazított és gondosan belőtt hajamat. Elégedetlenül morogtam az orrom alatt, majd megindultam — a széllel szemben, miközben az égen gyülekező sötétszürke felhőket néztem.

"Szegény Makkachin..."-gondoltam viharfóbiás kutyámra, és sietősebbre szedtem lépteimet. Nagyon belemélyültem a sétába, így a következő pillanatban feldörrenő égtől úgy megijedtem, hogy megugrottam, és majdnem el is estem. Az utolsó pillanatban sikerült visszaszerezni egyensúlyomat, azonban táskámat így is leejtettem a járdára.

Amikor leguggoltam, és karomat nyújtottam edzőscuccomért, a ruhám ujja alól egy apró kis tintafoltra lettem figyelmes. Egy szempillantás alatt felhúztam a pulcsimat a karomról, mivel nagyon jól tudtam, mi is az a kis folt. Nagy meglepetésemre egy egész hosszú szöveget láttam a karomon, ami nem kínaiul, hanem angolul volt. Gyanútlanul kezdtem el olvasni az írást.

Édes, hogy azt hitted, kínai vagyok.

Dermedten néztem ezt az egyetlen mondatot. Újra és újra elolvastam, miközben egyre több vér szökött az arcomba, és akaratlanul is beleharaptam alsó ajkamba. Mielőtt tovább olvastam volna, felkaptam a táskámat, és arcomat a pulcsim nyakába fúrva kezdtem el rohanni hazafele.

"Ezt a beégést!!"

Otthon levetettem magam az ágyamra, beletemetve fejemet a párnámba, miközben Makkachin értetlenül toporgott mellettem. Óriási önsajnálatomból aztán egy újabb mennydörgés zökkentett ki. Végül felkeltem az ágyról, és uszkáromat felkapva kimentem a nappaliba.

-Semmi baj nincs, Makka. Nézünk valami filmet, aztán vége is lesz a viharnak~ Utána elmehetünk sétálni~!-vigasztaltam nyüszögő ebemet, miközben leültem a kanapéra. Makkachin kényelmesen terült el az ülőalkalmatosság háromnegyedén. Mosolyogva néztem őt, majd hamar elkomorultam, amikor a karomra tévedt tekintetem. Nagyot sóhajtva húztam fel pulcsim ujját, hogy ezúttal végig is olvassam lélektársam üzenetét.

Édes, hogy azt hitted, kínai vagyok.
Voltam már jobban is. És te? Te hogy vagy?

"Hogy hogy vagyok?"-gondoltam, majd halkan felnevettem.

Szememmel végigpásztáztam a dohányzóasztalt, toll után kutatva. Mikor találtam egyet, kezembe vettem, majd óvatosan, a tőlem telhető legszebben elkezdtem írni a bőrömre.

Bubu