Our true colour

Harmadik Fejezet-Yuri

A szekrényem zárkombinációját beütve tártam ki az ajtaját, majd az előtte álló padra ültem, hogy kiköthessem a korimat. Lehúztam mindkettőt a lábamról, majd felvettem a sportcipőmet, aminek a helyére behelyeztem a korcsolyámat. Kivettem a pulcsimat, majd bezártam az ajtót. Felkaptam a pulóvert a melegítőfelsőmre, majd a telefonomat zsebrevágva indultam ki az öltözőből, a recepció irányába. Mosollyal az arcomon léptem a pulthoz, majd mikor megpillantottam Yuko-t, a mosolyom még szélesebb lett. Ő egy gyerekkoromból megmaradt, kedves barátom. Kezdetben együtt korcsolyáztunk, és ő volt az, aki mindig leállította azt a nagydarab srácot, aki hobbiként tekintett a szekálásomra és piszkálásomra. Őszinte leszek, volt egy időszak, mikor igazán tetszett ez a lány, és arra vágytam, hogy én lehessek a lélektársa. Végül nem így lett. Kiderült, hogy az a nagydarab srác az, aki a fonala másik végén található, összeházasodtak, és három imádnivaló ikerlány szüleivé váltak.
-Yuri! Szia!- széles mosolyt villantott rám.- Jót koriztál?
-Igen, köszi a lehetőséget.- bólintottam.
-Bármikor.- legyintett kuncogva.- Figyelj már.
-Hm?- felvontam a szemöldökömet.
-A lélektárs dologgal hogy állsz? Mesélted, hogy mennyire bánt...- lesütötte a szemét, valószínűleg sejtette, hogy mennyire érzékeny ez a téma számomra.
A szemeim elkerekedtek, a szám kiszárad, a mellkasom gyakrabban kezdett emelkedni, majd süllyedni, az arcom pedig egy pillanat alatt négy árnyalatnyi lépést tett a vörös irányába.
-Öhm, izé, n-nos az van, hogy...- be kellett harapnom az ajkam, hogy nehogy akaratlanul valamit kinyögjek.
Sóhajtok. A fejem rázom.
-Nincs semmi.
-Sajnálom. Bár tudnék segíteni.- halk sóhaj szalad ki a száján.
-Ugyan.- legyintek.- Ne aggódj emiatt.
Bólint.
-Most már indulok. Köszönöm ismét!- mosolygok rá.
-Gyere máskor is.- az ő arcán is mosoly jelenik meg.

Kilépek a kissé hűvös időbe, zakatoló szívvel, és pörgő aggyal indulok haza. A lépteimet szaporábbra veszem, kishíján futok. Nem merem felhúzni a ruhám ujját, mert félek, hogy válasz érkezett, és hasonló lesz a testem reakciója, mint reggel. Vagy, amitől mégjobban félek, hogy nem érkezett válasz.

A szobámba érve bevágtam magam mögött az ajtót, és egy pillanat alatt dobtam le magamról a pulcsit, és a melegítő felsőt. Szorosan behunyom a szemem, a karomat a szemem magasságába vezetem, és még így is várok néhány másodpercet. A szemeim kipattannak, és az alkaromra meredek. A kezemen kínai írásjelek sorakoznak. Ledöbbenek.
-Komolyan? Azt hiszed, hogy kínai vagyok?- a hangom kissé hisztérikus.
Mély levegőt veszek.
-Rendben, nincs baj. Sokan kevernek minket. A japán annyira nem egyértelmű, mint az orosz. Ezek szerint.- motyogtam magam elé.
A telefonom után nyúltam, ismét. A kamerát a karomon díszelgő írásra vezettem, és beállítottam a kínai nyelvet. Hogy vagy? Ezt írta. Elmosolyodtam. Most mit írjak erre? Kicsit csalódott vagyok amiatt, hogy kínainak hittél. Azt gondoltam, feltűnik majd, hogy japánul írtam. Szerettem volna, hogy észrevedd, azt hogy japán vagyok. Jó lett volna, ha észreveszed. Egy sötétkék tűfilcet vettem a kezembe, és keserű mosollyal írni kezdtem, angolul. Édes, hogy azt hitted, kínai vagyok. Nem hazudhatok neki, de nem muszáj a színtiszta igazat sem adnom, igaz? Voltam már jobban is. És te? Te hogy vagy? A szívem dübörög. Az idő alapján, bármikor érkezhet válasz. Bárcsak most következne be az a 'bármikor'.

K.