Our true colour

Második fejezet-Viktor

Még sötét volt, amikor Makkachin erőszakos nyalogatására felkeltem.

-Hány óra lehet...?-dünnyögtem rekedtes hangon, majd elkezdtem tapogatni az éjjeliszekrényemen, a telefonom után kutatva. Mikor megtaláltam, gondolkodás nélkül nyomtam meg a bekapcsoló gombot, a következő pillanatban pedig felvillant kedves kis mobilom max fényerőn hagyott képernyője.

Sajgó retinával, hunyorogva próbáltam leolvasni a számokat, ami végül sikerült is.

5:23

-Ez most komoly?-fordultam Makkachin felé méltatlanul, aki a párnámat elfoglalva már nagyban szundikált tovább. Valószínűleg eleve ezért keltett fel, hogy elfoglalhassa.

"Na mindegy...úgyis korán feküdtem le tegnap..."-gondoltam magamban, majd ösztönösen visszaemlékeztem a tegnap estére.

Ahogy megsétáltattam Makkachint, ahogy néztem valami idióta tehetségkutatót a tévében, és ahogy...

Az eddig hunyorogva magam elé meredő szemeim hirtelen dióméretűre növekedtek.

-Írtam a karomra!!-szólaltam fel a kelleténél hangosabban, mire uszkárom ijedten nézett fel rám.

"Vajon jött válasz...?"-elmélkedtem magamban, miközben nagy nehezen próbáltam előráncigálni bal karomat a takaró alól. Mikor sikerült, gyorsan felnyomtam az olvasólápmát, és Makkachin panaszos nyüszögésére ügyet sem vetve a kezemre meredtem.

こんにちは。

-He?-pislogtam értetlenül az írásra.-Azt ne mondd, hogy...

-Kínai a lélektársad??!-hüledezett legjobb barátom, Chris a videochatbe.

-Úgy néz ki!-emeltem fel vigyorogva bal kezemet a kamera elé, hogy svájci barátom is láthassa az írást.

-Öregeeem! És amúgy mi van odaírva?

-Ehhh...nemtom'...-ismertem be.-De gyönyörűen ír, nem gondolod?-ábrándoztam, Chris pedig egyetértően bólogatott.

-Nem kéne visszaírni neki valamit?

-Ööö de...De mit kéne?-kérdeztem tanácstalanul.

-Hmmm valami kedveset...Például: Hogy vagy?

-Jó ötlet! Ezt fogom írni...-határoztam el magam.-De akkor angolul, nem? Az oroszt úgysem értené...

-És mi lenne, ha kínaiul írnád? Biztos értékelné, hogy az ő nyelvén kérdeznéd meg, hogy hogy van~

-Ööö...-kezdtem bele bizonytalanul-nem tudok ám kínaiul...

-De a Google fordító igen-kacsintott rám Chris.-Na, mostmár mennem kell. Sok sikert!-mondta barátom, majd én is elköszöntem tőle, és befejeztük a videochatet.

Gyorsan bepötyögtem a keresőbe a Google fordítót, és megnyitottam az oldalt.

-Hogy vagy...?-motyogtam magamban azt, amit írtam, majd a célnyelvet beállítottam kínaira.

Elkerekedett szemekkel meredtem a képernyőre.

你好嗎？

-Mégis hogy fogom én ezt leírni a kezemre??-fordultam Makkachin felé kétségbeesve, aki értetlenül pislogott vissza rám apró kis gomb szemeivel.

Nagy levegőt vettem, majd megfogtam a hozzám legközelebb levő tollat.

-Jól van, menni fog ez...-mormoltam elmélyülve, miközben az első karakter vonalait rajzoltam a kezemre.

Nem túlzok, ha azt mondom, nagyjából negyed óra volt, mire azt a három betűt sikerült leírnom. Mindent beleadtam, mégsem voltam benne biztos, hogy lélektársam el fogja tudni olvasni. Nagyon sóhajtva pördültem meg a gurulós székemmel.

"Szóval kínai vagy..."-gondoltam magamban a plafont nézve.

Hogy-hogy pont őt rendelték hozzám? Hisz' olyan messze vagyunk egymástól...

Vajon van valaki odafönt, aki összepárosítja a lelkeket? És mindenkinek a hozzá legjobban illőt választja? Vagy ezek csak úgy véletlenszerűen jönnek?

És miért nem válaszolt nekem akkor, amikor kiskoromban írtam neki? Mert nem tudta elolvasni? De valószínűleg most sem tudta, mégis visszaírt...

-Hjajj, túl sok a kérdés...-nyöszörögtem, majd beletúrtam a hajamba.-Makkachin,-fordultam bundás barátom felé-elmegyek a jégpályára kiszellőztetni a fejemet-azzal összepakoltam a korizáshoz szükséges dolgaimat, és a kabátomat felkapva kiléptem a házamból, egyedül hagyva uszkáromat.

Bubu