Our true colour

Első Fejezet-Yuri

Az ablakomon át beszűrődő kora reggeli napsugarakra keltem. Hunyorogva pillantottam a fényforrás irányába, majd fejemet visszatemettem a párnámba. Tíz perces forgolódást követően rádöbbentem, hogy képtelen vagyok visszaaludni. Felültem az ágyamban, és arcomat a két kezem közé fogtam, majd nagyot nyögve nyúltam a szemüvegem után. Feltettem a szememre, így kiélesedett a környezetem. Nagyot nyújtóztam, majd ujjaimat a hajamba vezettem. A tekintetem egy megmagyarázhatatlan oknál fogva a bal alkaromra vezettem, ahol a pizsamám ujja alól tinta tűnt elő. Felvontam a szemöldökömet, mert nem rémlett, hogy az előző nap folyamán jegyzeteltem volna. Feljebb tűrtem a felsőm ujját, és közelebbről is szemügyre vettem az említett írást. Számomra érthetetlen, de mégsem ismeretlen jeleket láttam a karomon. Ezek ciril betűk, amilyenekkel az oroszok kommunikálnak. A szívem hevesebben kezdett verni, a tenyerem izzadni, a lábaim pedig remegni kezdtek. A mellkasomon erős nyomás keletkezett, és úgy éreztem menten elájulok. Ezt egyedül egy ember érhette el, hogy idekerüljön. Mégpedig a lélektársam. Aki orosz. Legalábbis oroszul kommunikál. A szívemet még mindig a torkomban éreztem. El sem tudtam hinni, hogy végre megtörtént, sikerült kapcsolatba lépnünk. A mobilom után nyúltam, és remegő kézzel irányítottam a kamerát az írásra. Szia. Mindössze ennyi állt a karomon, ciril betűkkel, oroszul. Bátran kijelenthetem, hogy ez a Szia vált életem legboldogabb, és legszebb Sziájává. Éreztem, ahogy az arcom pírba borul, és akarva-akaratlanul, szüntelenül vigyorgom. A szívem majd' kiugrott a bordáim közül, és az arcomat a tenyerembe temettem, mintha ezzel megakadályozhatnám azt, hogy még jobban elpiruljak. Nem tudtam, mit tegyek. Szóljak valakinek? Válaszoljak neki? Ha válaszolok, akkor hogy, milyen nyelven? Túl sok volt a kérdésem, és túl kevés válaszom rájuk. Mély levegőt vettem, és az ágyamról felállva, az asztalomhoz sétáltam. Felvettem róla egy egyszerű tollat, majd gondolkodni kezdtem. Mi lenne, ha japánul írnék neki? Hogy megtudja, hogy japán vagyok, így ez túl is lenne tárgyalva. Bekattintottam a tollat, és írni kezdtem. Szia. Egyelőre ennyire futotta. Tudtam, hogy ez már meg is jelent a bőrén, hiszen minden a valós időpontba kerül a lelki társunk kezére. Az órámra pillantottam. Kilenc óra. Tehát náluk hajnali három körül lehet. Írjak még valamit? Vagy felesleges? Nem tudom. Egyáltalán szükséges lesz vele flörtölni? Hiszen... A lélektársam. A sors keze van ebben, hogy Ő az. A Vörös fonál. Vajon... el kellene mondanom a szüleimnek? Vagy a nővéremnek? Két kezemet idegesen a hajamba vezettem, és hangos, tanácstalan nyögést hallattam. A mosoly azonban az arcomon virított, nem tehettem ellene semmit. Hogy őszinte legyek, nem is akartam. Végülis vállat vontam, mert győzött az éhség, így kénytelen voltam lemenni, és beszélni a szüleimmel. Vallomással, vagy anélkül.
-Yuri! De korán keltél!- mosolyodott el anyukám, mikor leértem. Vállat vontam.
-Igen, lehet.
-Na és mi történt?- nézett rám sokat sejtően.
-Nem feküdtem le későn.- ismét rántottam egyet a vállamon. Felnevet.
-Nem az alvással! Mi van veled? Majd' kicsattansz, az arcodra van írva, mennyire boldog vagy!
Megállt a kezemben a tojás, amit éppen akkor emeltem ki a hűtőből.
-Oh, nos, izé... csak friss vagyok, azt hiszem.
-Hát rendben. Megyek dolgozni a fürdőbe.
-Nem kell besegítenem?
-Ma nincsenek sokan, szóval köszönjük, de nem.- még mindig mosolyog.
-Oké. Akkor legyen szép napod! Ja, és apát is üdvözlöm!
-Átadom.
Egy halvány mosolyt eresztettem felé. Elővettem egy serpenyőt, és beleütöttem három tojást, és melléhelyeztem pár bacon-t is. Mikor kész lettek, tányérra tettem őket, kivettem egy villát, és felrobogtam a szobámba. Az asztalomra raktam a tálcát, beágyaztam, majd felöltöztem és csak ezután kezdtem reggelizni. Mikor befejeztem arrébb toltam, és egy kicsit tanácstalanul a hajamba túrtam. A kezemre pillantottam, hátha már érkezett válasz. De semmi. Nagyot sóhajtok.
-Remélem kedvelsz majd...- súgtam halkan magam elé.

K.