Csendben

Anna!

Abban a két évben, miután elmentél "benőtt a fejem lágya". Mindent, amit addig kaptam az emberektől ismét megtapasztalhattam, és eltűnt az egyetlen vigaszt nyújtó dolog is az életemből. Te. A középiskolára kifogytam a reményből. Már alapból azzal a gondolattal mentem be, hogy itt sem lesz jobb. Itt is ugyan az lesz mint mindenhol. Ugyan úgy szórakozni fognak velem, ugyan úgy ki fognak nevetni, ugyan úgy ki fognak közösíteni. Az általánosban megtapasztalhattam az emberi gonoszság legjavát, így már valamivel felkészültebben léptem át az intézmény kapuit. Amikor először beléptem az új osztályba, egy pillanatig abban reménykedtem, hogy ott fogsz ülni az egyik padba, és kedvesen rám mosolyogsz majd. De természetesen nem voltál ott. Az emlékeimben még mindig a mosolygó, kedves kislányként éltél. Néha napján elgondolkoztam rajta, hogy vajon mi lehet veled. Vajon most is vidáman nevetgélsz valahol az újdonsült barátaiddal? Vajon most is olyan kedves vagy az emberekhez, mint régen? Kíváncsi voltam rád, hogy az a két év alatt, amíg nem láttalak mennyit változtál. Biztosan magasabb lettél és a hajad is hosszabb lett. Talán te is elkezdtél sminket használni. Szívesen megnéznélek kisminkelve. Vajon milyen lehetsz úgy? Tudod, miután elmentél én is zárkózottabb lettem. Már nem adtam az embereknek esélyt, hogy megismerjenek. Minek? Úgy is mindig ugyan az lett a vége. És ez nem volt máshogy itt sem, azzal a kivétellel, hogy itt meg sem próbáltak barátkozni. Pusztán levegőnek néztek. De ezek nem is volt baj, sőt örültem neki. Végül is én értem el. A folyosón úgy közlekedtem akár egy árnyék. Nem néztem az emberek szemébe, még csak rájuk sem. Nem érdekelt, hogy vajon miről beszélhetnek, vagy, hogy érzik magukat. Csak az érdekelt, hogy minél előbb hazamehessek. De sajnos egyszer az árnyékot is kiszúrták. Hazafelé sétáltam, amikor a fiúk az évfolyamból mellettem termettek. Az egyik átkarolt, és "haverkodni" próbált. Rájuk néztem, és leolvastam, hogy mit mondanak. Aztán amikor nem válaszoltam, csak csendben ballagtam felháborodottan megkérdezte az egyik, hogy mi bajom. Miért vagyok ilyen bunkó. Holott pontosan tudták, hogy süket vagyok. Az osztályfőnök ezzel kezdte az első napot. De ez nem hatotta meg azt a fiút. Megragadta a pólómat két kézzel, és felháborodottan kijelentette, hogy rá nézzek, ha hozzám beszél. Megragadtam a kezét, és eltaszítottam magamtól, majd tovább indultam. Még is hogyan tudnék válaszolni?! De a fiúk csak nem hagytak békén. Aztán meglendült a kezem...

Amikor hazaértem anyukám alaposan leszidott. Láttam, hogy a sírás fojtogatja. Úgy látszik beszélt az igazgatóval. A szobámba utasított. Ezt nem is bántam. Nem volt kedvem senkihez, csak egyedül akartam végre lenni. Abban a pillanatban nagyon hiányoztál. Ha ott lettél volna... Szerettem volna elmondani neked, hogy mennyire fájt ott legbelül. Hogy mennyire elegem volt már mindenből. Hogy szerettem volna véget vetni ennek az egésznek. Mindig csak én. Mindig csak engem piszkáltak, engem zaklattak, egy olyan dolog miatt, amiről nem tehetek. Én ezt már nem bírtam. Az évek alatt építettem egy gátat, ami visszatartotta ezeket a gondolataimat, hogy csak a jóra fókuszáljak. De ez a gát most átszakadt, mert már túl sok volt a sérelem. Az iskolában az eset után már végképp kiközösítettek. Észre sem vettek, nem foglalkoztak velem. Fel akartam kiáltani, hogy valaki segítsen, de nem tudtam. Mert már késő volt.

Az éjszaka hűvös volt. A csillagokat eltakarták a felhők, így csak a lámpák világították be az utcákat. Egyedül voltam a sötétben. Egy autó sem haladt át a hídon. Valahol messzebb a folyóparton egy pár fiatal bulizott. Láttam a fényszórók fényét, amit a kezükben tartottak. Boldognak tűntek. És valószínűleg részegek voltak. Alattam a víz feketén hullámzott. A lámpák fénye visszatükröződött róla, mintha csillagok lennének. Magamat is láttam, ahogy a korláton kívül állok. A súly, ami a vállamat nyomta egyre csak lefelé húzott. Vajon ezután mindez meg fog szűnni? Egész biztosan. Ha ezt a mázsás súlyt, ami az évek alatt összegyűlt, a vízbe hajítom, egész biztosan minden könnyebb lesz utána és akkor végre boldog lehetek. Akkor már nem kell az embereknek kerülgetnie a folyosón, nem kell a tanároknak szenvednie velem és anyukámnak sem kell aggódnia miattam. Mindenkinek jobb lesz így. A kezemmel elengedtem a korlátot, és lehunytam a szemem. Mindenkinek jobb lesz így. Mielőtt viszont bármit tehettem volna, éreztem, ahogy valami a derekam köré fonódik, és visszafelé húz. Ahogy kinyitottam a szemem, két kart pillantottam meg, ami hátulról szorosan átölel. Nem tudtam megfordulni, így lassan visszamásztam a korlát biztonságos oldalára, hogy lássam ki az. Ahogy átemeltem a lábam, a két kar elengedett és a karomat fogta meg. Miután a másik lábamat is áttettem megpillantottam az aprócska kezek tulajdonosát. Először nem ismertelek fel, de aztán rájöttem, hogy te vagy az. Nem lettél sokkal magasabb, a hajad viszont hosszabb lett. Aggódó, könnyes szemmel néztél rám. "Mire készültél te hülye?!" Mondtad. A szavaidat nem sértésként vettem. Mintha egy álomból riasztottál volna fel. "Ne csinálj ilyet, többet!" Megtörölted a szemeidet, majd komoly tekintettel néztél rám. "Nem leszek mindig itt, hogy megmentselek" És igazad volt, aznap tényleg te voltál a hősöm. Ha te nem lettél volna ott, akkor valószínűleg sosem látlak újra. "Azt mondtad holnap találkozunk. Legyen is így" emlékeztettél a szavainkra, amikor utoljára elbúcsúztunk. Hát végre eljött ez a holnap. Miután mindezt elmondtad szó nélkül továbbálltál. Én pedig megint elfelejtettem megköszönni. Akkor olyan voltál, mint egy hős. Aki segít a bajbajutottakon, majd csendben tovább áll, nem várva köszönetet. Ezzel a tetteddel erőt adtál nekem a folytatáshoz. Amikor hazaétetem meggyőződtem arról, hogy anyukám még mindig alszik. Milyen buta voltam, hogy ilyenekre vetemedtem! Neki meg nem mondtam semmit. Még csak egy levelet sem hagytam, vagy valami üzenetet. Vajon mit tett volna, ha akkor nem megyek haza? Az biztos, hogy nagyon aggódott volna. Talán még jobban bántottam volna, ha megteszem, mint most.

Másnap következett a szürke iskolanap. Nem történt semmi különös. Ugyan úgy árnyékként töltöttem el, mint máskor. Viszont a te szavaid jártak az eszemben. Azt mondtad holnap találkozunk. Akkor legyen is így. Mondjuk, ironikusan hangzik nekem szavakról beszélni. Nálam a szavak csak üres hangok vagy csak leírt betűk. Nem tudom milyen az, ha valaki szomorúan beszél, csak az arcán látom. Nem tudom, milyen lehet annak a hangja, ha valaki nevet. Biztos csodás. Nálam a szemek nyitott könyvek. Azokban olvasva látom csak, hogy valójában mit érez a másik. És a te szemedben tegnap láttam, hogy komolyan gondolod, hogy találkozzunk. Mint régen, ebédszünetben. Habár közel sem voltam biztos benne, hogy erre akarsz kilyukadni, ez volt az egyetlen támaszpontom. Amikor mindenki nekiállt pakolni, tudtam, hogy kicsengettek. A középiskolában délután már nincs semmi elfoglaltság, így mindenki mehet haza ebédelni. Én viszont nem haza mentem, hanem ki az udvarra. Az őszi fák alatt számtalan pad van, amin várhatsz rám. Lélekszakadva rohantam le a lépcsőn, és újra reméltem. Reméltem, hogy ott leszel, hogy újra látlak. Kirontottam az ajtón, majd tekintetemet körbefuttattam az udvaron. Hatalmas kő esett le a szívemről, ugyan is ott voltál. Ott ültél egy nagy tölgyfa alatt és szendvicset ettél. Pont, mint régen. Hosszú idő után újra mosolyogva mentem feléd, és már távolról integettem. Te visszaintettél. Leültem melléd, és elővettem a telefonomat. Megnyitottam a jegyzeteket, azon belül is azt, amelyikben a beszélgetéseink voltak. Régóta nem írtunk már bele, én viszont nagyon sokszor visszaolvastam. Aztán amikor elkezdtem volna írni, az ujjaim megálltak a levegőben. Mit kellene, írjak neked? Annyi idő után olyan sok mondanivalóm volt, de nem tudtam hogyan kezdjem. Végül csak annyit írtam: "Köszönöm". Átadtam a készüléket, és a reakciódat vártam. Te viszont komoly maradtál. Valami megváltozott benned, mióta utoljára láttalak. Megkomolyodtál volna? Kíváncsi voltam, vajon mi történhetett veled, de nem mertem megkérdezni. Újra annak a félős kisfiúnak éreztem magam, aki voltam. "Ígérd meg, hogy nem csinálsz többet ilyet" adtad vissza, és mélyen a szemembe néztél. Tudtam, hogy a tegnapira gondolsz, én viszont nem csak azt köszöntem meg. Hanem mindent, amit elfelejtettem. Viszont ezt inkább nem mondtam meg neked. "Ígérem" írtam le. Erre egy kicsit megkönnyebbültebb lett az arcod. "Sajnálom, hogy annak idején csak úgy eltűntem. Nem tudtam szólni neked. Viszont úgy látszik most újra egy osztályba kerültünk" ezt írtad nekem. Észre sem vettem, hogy az osztálytársam vagy. Vagy csak nem ismertelek fel? Mindenesetre megtartottad azt a tulajdonságodat, hogy könnyen beleolvadsz a környezetedbe. Olyan vagy, mint egy kaméleon; csak akkor látnak, ha akarod. "Örülök neki, hogy újra tudunk találkozni" írtam le, ami először eszembe jutott. Akkor, ott a padon, úgy éreztem talán végre minden egyenesbe jön. "Én is." Adtad oda a telefont, majd mielőtt válaszolni tudtam volna, újra érte nyúltál. Valószínűleg elfelejtettél valamit. Én odaadtam neked, te pedig ezt gépelted be: "Most mennem kell. Majd holnap találkozunk." Aztán összecsomagoltad a szendvicsed, és felálltál a padról. Intettél, majd elmentél. Valami valóban megváltozott benned. Mialatt ott ültünk a padon egyszer sem mosolyodtál el. A szemeidben pedig nem láttam mást, csak ürességet. Tudni szerettem volna, hogy mi történt veled, de nem tudtam megkérdezni.