Csendben

Mindent

Másnap újra a reménnyel karöltve mentem be az iskolába, de még mindig kerültem az embereket. Rajtad kívül nem akartam senkivel beszélni. Egész nap csak az lebegett a szemem előtt, hogy újra találkozzunk. Szerettem volna veled egy kicsit több időt tölteni. Beszélgetni mindenféléről. Bár ezt csak telefonon tudtuk megtenni, melletted ez nem zavart. Tudod, veled ellentétben, van az embereknek egy olyan tulajdonsága, hogy nem artikulálnak, és elharapják a szavakat. Ez például a tanárokra is igaz. Hiába állnak neki diktálni, majd hivatkoznak arra, hogy tudok szájról olvasni, ha nem artikulálnak és elmakogják a szavakat, nem értem mit mondanak. Meg aztán, kíváncsi lennék, hogy hogyan kell egyszerre szájról olvasni, és írni. Ezért, amikor órán nekiállnak diktálni, és mindenki lehajtott fejjel körmöl, én csak behúzott nyakkal nézelődöm. Általában amit lediktálnak, benne van a tankönyvben is, csak más szavakkal, úgy hogy ezzel nem szokott gondom lenni. Aznap is néztem, ahogy mindenki buzgón írja a dolgokat, a tanár pedig szigorú tekintettel diktálja azokat, ügyelve arra, hogy egy percre se álljon le a szája. Az embereken végignézve egy valakin akadt meg a tekintetem. Rajtad. Velem ellentétben, a leghátsó padban ültél a fal mellett, és engem néztél. Majd amikor észrevetted, hogy én is nézlek, lehajtottad a fejed, és te is elkezdtél írni. Csak tudnám mi járt a fejedben. Viszont délután valamelyest választ kaptam rá. Éppen kikanyarodtam a sulitól, hogy hazafelé induljak, amikor valaki megkocogtatta a vállamat. Hátra fordultam és te álltál ott. Pár füzetlapot tartottál a kezedben, amiket átnyújtottál nekem. Én átfutottam őket, és már az első lapon lévő címen megakadt a szemem. "Órai diktálások" alatta pedig alcímnek a tantárgy, majd a vázlat. Ahogy végignéztem őket, láttam, hogy mindegyik óráról adtál egy lapot, amin diktált valamit a tanár. Mire felnéztem a lapokból, hogy megköszönjem neked, te már nem voltál sehol. Talán kerültél engem? Vagy csak nem akartál velem mutatkozni? Viszont boldogan vettem tudomásul, hogy még mindig olyan segítőkész vagy, mint voltál. A szemedben lévő üresség ellenére is.

Másnap ugyan az történt, mint tegnap. Odaadtad a jegyzeteket óráról, majd tovább akartál állni, én viszont résen voltam. Mielőtt elmentél volna megragadtam a karod, és a másik kezemmel már ki is vettem a telefont a zsebemből. Gyorsan begépeltem, majd oda adtam neked. "Köszönöm a jegyzeteket. Megyünk együtt haza?" "Igen" adtad vissza a telefont. Majd sietősen megindultál, és intettél, hogy én is menjek. Így félig a táskámban matatva rohantam utánad. Miután elkanyarodtunk a suli utcájától, visszavettél lassabb tempóra. "Hova sietsz így?" Adtam oda a telefonomat. "Csak minél előbb el akartam tűnni a sulitól" Fura volt elolvasni, hogy így a szemembe "mondtad" az igazságot. Régen az ilyen kérdéseimre elmosolyodtál, és valami kedves, kitérő választ adtál. Aztán eszembe jutott, hogy én annak idején miért siettem el a sulitól. "Talán van valaki, akivel nem akarsz találkozni?" ez volt az első dolog, ami eszembe jutott. "Mondhatni" a válaszod elég sejtelmes volt, az arcodról viszont nem tudtam leolvasni semmit. Olyan, mintha a nyitott könyv, ami voltál, bezárult volna. "Talán nem jössz ki jól a többiekkel?" Csak reméltem, hogy nem igen lesz a válaszod. Nem szerettem volna, ha neked is át kell élned azt, amit nekem. "Valami olyasmi...." miután odaadtad a telefont, elfordítottad a fejed a másik irányba, így nem láttam az arcod. Mi történt veled? "Lehet, kellene adnod nekik egy esélyt, hogy összebarátkozzatok." Ch, pont én adok ilyen tanácsokat, aki teljesen elzárkózott az emberek elöl. "Az egyetlen ember, akivel barátkozni akarok, itt sétál mellettem. A többiek nem nagyon érdekelnek" a válaszodon elkerekedett a szemem, és boldogság árasztott el, hogy még mindig így érzel. Legalább már biztos voltam benne, hogy kölcsönösek az érzéseim. Az út további részében nem "beszélgettünk". Csak sétáltunk egymás mellett, mint régen. Te viszont nem nézelődtél, ahogy annak idején, csak ködös tekintettel bámultál a semmibe. Meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e, vagy hogy történt-e valami, de nem mertem. Valahogy te voltál az egyetlen ember, akivel mertem is, meg nem is beszélni. Nem tudtam, hogy egyel talán lenne-e közöm hozzá, hogy mi történt veled. Vajon köze van hozzám? Talán azért nem akartál velem tegnap beszélgetni? Aznap nem kaptam a kérdéseimre választ, mivel nem tettem fel őket. Lassan odaértünk ahhoz az utcához, ahol annak idején elváltunk. Megálltam, hogy elbúcsúzzunk. De te megráztad a fejed, és mutattad, hogy még tovább jössz. Így tovább sétáltunk. Kíváncsi voltam, hogy vajon elköltöztetek-e, vagy csak több időt szeretnél velem lenni. Bár nem hiszem, hogy nagyon hasznos lett volna számodra, azaz idő, amit csendben sétálva töltesz velem. Nekem nagyon sokat jelentett, hogy velem voltál, de vajon neked ez jelentett valamit? Aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy már odaértünk ahhoz a kereszteződéshez, ahol el kellett kanyarodnom, így újra megtorpantam. Te felém fordultál, én pedig mutattam, hogy itt elkanyarodok. Elköszöntél egy integetéssel, majd tovább mentél egyenesen. Tehát vagy csak szimplán arra volt dolgod, vagy tényleg elköltöztetek. Szívesen megnéztem volna, hogy hol laksz. Kíváncsi lettem volna a szobádra. Neked is olyan volt, mint a többi lánynak? Tudod, poszterekkel teli falak, pipere asztal és hangulatos lámpák. Az én szobámnál legalábbis mindenképp szebb lehetett. Az enyém amolyan tipikus fiú szoba volt; minden ott volt, ahol földet ért. Nem nagyon szerettem pakolni. Minek? Másnap úgy is minden ugyan úgy fog kinézni. Aznap viszont, ahogy betoppantam a szobába egy furcsa gondolat ötlött a fejembe. Ettől az ötlettől vezérelve elkezdtem összepakolni és kitakarítani.