Csendben

Kedves

Emlékszem, még kiskoromban milyen boldogan mentem mindig iskolába. Mindig abban reménykedtem, hogy aznap minden jól fog alakulni. De sosem lett így. Mégis mindig vidáman szálltam be a hátsó ülésre, a táskámat szorongatva és izgatottan vártam, hogy elinduljunk. Anyukám minden reggel ugyan olyan boldogan bocsátott utamra, pedig ő pontosan tudta, hogy este sírva fogok hazamenni. Ez nem is volt másképp az első napomon sem, amikor a te iskoládba mentem. Ez már a negyedik iskola volt, ahova beiratkoztam. Már a hetedik osztályt kezdtem, de még mindig túl naiv voltam. Aznap reggel a hamis reményeimmel karöltve indultam meg az első napomra az új helyen. Oda felé menet láttam egy csomó gyereket, kicsiket és nagyokat is, akik vidáman beszélgetve ballagtak a lejtős utcán az iskola felé. Aztán ott voltak a szülők, akik vagy a gyerekeket kísérték az iskolába, vagy sietősen igyekeztek a munkába. Tehát ugyan olyan volt ez a reggel, mint a többi, viszont anya ma más suli előtt állt meg. Az autóból kiszállva újra megpillanthattam az iskolát, ahol a nyáron voltunk beiratkozni. Ugyan olyan volt, mint a többi: magas épület, sok ablakkal és még több gyerekkel. A befelé igyekvők többségének mosoly volt az arcán, hogy újra találkozhat a barátaival, viszont láttam pár gyereket, aki unott képpel ment be. Én is bementem a hatalmas épületbe, és a lépcső felé igyekeztem. Még a nyáron, amikor beiratkoztunk, megmutatta az igazgató, hogy melyik lesz az osztályom. Most is ugyan olyan volt mint a nyáron, csak több gyerekkel. Amikor beléptem a terembe megpillantottam újdonsült osztálytársaimat, amint kisebb csoportokba verődve beszélgetnek. Az érkezésemre többen felkapták a fejüket, és kíváncsian néztek rám. Mielőtt bármi történhetett volna, megszólalt a csengő, és belépett a tanár. Én pont előtte álltam, így az érkezését csak onnan sejthettem, hogy mindenki leült a helyére. Megfordultam, hogy megbizonyosodjak róla, valóban ő jött be. Egy kedvesen mosolygó ősz bácsi pillantott le rám és beljebb invitált. Én beljebb léptem, ő pedig megállt mellettem, és elkezdett beszélni. Gondolom engem mutatott be. Aztán kedvesen rám nézett, én pedig körbeintegettem. Erre mindenki furcsa fejet vágott, és az egyik gyerek az első padban azt mondta "Miért nem szólalsz meg?" Erre segítségkérően a tanárra pillantottam, aki megint elkezdett beszélni, és a többi gyerek döbbent arckifejezését látva valószínűleg akkor mondta el nekik, hogy süket vagyok. Aztán egy üres padra mutatott, majd odamentem és leültem. A többiek kíváncsian és kedvesen néztek rám. Mindig így kezdődött. Az óra további részében a tanár beszélt valami tankönyvekről meg órarendről és még a könyvtárról is sikerült elcsípnem egy mondatot. Az óra végeztével minden gyerek körém gyűlt, és elkezdtek kérdezgetni. Volt, aki bemutatkozott. Az egyik lányt például Virágnak hívták, a fiút, aki az óra elején kérdezett pedig Zolinak. Többen kérdezték meg azt is, hogy akkor én most egyáltalán nem hallom őket? Erre csak bólogattam. Aztán olyanokat is kérdeztek, hogy akkor hogyan szoktam beszélgetni az emberekkel. Elővettem egy füzetet, és leírtam, hogy "Jelbeszéddel". Ezt többen menőnek tartották, de voltak, akik azt mondták, hogy milyen okos vagyok, hogy meg tudtam tanulni. Tehát összességében ez is olyan volt mint minden első nap az új iskolákban. Mindenki kedvesen érdeklődött irántam, aztán jött a fekete leves. Minden az apróbb piszkálásokkal kezdődött. Először csak azon nevettek, hogy nem hallottam vagy értettem, ahogy csúnyákat mondanak rám. Csak ültem és bután mosolyogtam rájuk. Aztán már azt tartották viccesnek, hogy amikor nem figyeltem oda, elvették a füzetemet és eldugták. Én pedig csak kétségbe esett fejjel elkezdtem keresni, holott tudtam, hogy ők vették el, nem tudtam nekik mondani, hogy "Adjátok vissza!" Végül odáig jutott a dolog, hogy amikor hazafelé mentem, hátulról hirtelen megijesztettek, elvették a táskám és elszaladtak vele. Én meg utánuk szaladtam, de egy idő után nyomukat vesztettem. Aztán amikor szomorúan leültem a padkára, hogy megvárjam, hátha visszajönnek, a semmiből felém repült a táskám. Én meg mivel nem hallottam, hogy jön, nem tudtam elkapni, így az összes füzetem kiborult a nedves járdára. A többiek pedig csak nevetve tovább álltak, mielőtt arra jött volna egy tanár. Ezek a gyerekek között, többnyire fiúk voltak, ezért is furcsálltam, amikor te jöttél oda hozzám. Én csak szedtem össze a füzeteimet, és nem mertem rád nézni. Vártam, hogy mikor rúgod el a táskám, vagy borítod ki újra. De nem tettél ilyesmit. Csak leguggoltál velem szembe, és te is elkezdted összeszedni a füzeteket. Amikor végeztél azt hittem, elrohansz vele, de csak átnyújtottad őket. Az arcodon nem volt sok érzelem, és a felét el is takarta egy nagy sál. A gesztusodra nem tudtam mit reagálni. Nem tudtam, hogy most csak gúnyolódsz, vagy tényleg kedves akarsz lenni. Mindenesetre elvettem tőled a füzeteket, és a táskámba süllyesztettem. Mielőtt felálltál volna, elhúztad a sálat a szád elöl, és azt mondtad "sajnálom", majd továbbálltál. Én csak döbbenten néztem utánad, majd azt gondoltam, csak nem hagyhatom így annyiban, így utánad rohantam. Gondolom meghallottad a lépteimet, így megálltál és megfordultál. Gyorsan előhalásztam a telefonom, és leírtam a jegyzetekbe, hogy "Hogy hívnak?" Majd átnyújtottan neked a telefont. Te belepötyögtél, majd visszaadtad. "Anna" ennyi állt csak benne. "Köszönöm Anna!" Nyújtottam át neked újra a telefont, mire válaszoltál "Szívesen". Aztán intettél majd elindultál. Innentől én is valamivel vidámabban folytattam az utamat. Otthon boldogan meséltem el anyának, hogy találkoztam veled, és hogy milyen kedves voltál. Anya nagyon örült neki, hogy lett egy új barátom. Másnap láttalak az osztályban, de nem mertem odamenni hozzád, mivel egy csomó lány beszélgetett veled. Legalábbis hozzád, mert a te szádat nem láttam mozogni. Csak a padot bámultad. Lehet, hogy csak a te padod felett beszélgettek, de mindenesetre elhatároztam, hogy majd megkérdezem. Ebédnél te nem a menzára mentél, hanem ki az udvarra a szendvicseddel. Én pedig követtelek. Odakint már elég hűvös volt az idő, de te csak leültél egy padra és nekiláttál az evésnek. Aztán amikor megláttad, hogy én is feléd tartok, arrébb csúsztál egy kicsit. Leültem melléd, és elővettem a telefonom. "Miről beszélgettetek a szünetben? Egy kicsit szomorúnak tűntél..." Elolvastad az üzenetet, majd elmosolyodtál és visszaadtad a telefont. "Semmi különösről. Nem voltam szomorú, csak elfelejtettem megcsinálni a házit" Az üzeneteden elmosolyodtam. "Biztos nagyon fontos lehet az iskola, ha ez ennyire le tud sújtani" Az üzenetemen elnevetted magad. "Igen, az" írtad meg. "Ha nem baj, én is elmegyek ebédelni. Te nem akarsz bejönni?" "Nem, jobb szeretek idekint enni." Válaszoltad. Ettől egy kicsit csalódott lettem. Búcsúzóul intettem neked, te pedig visszaintettél. Nem akartalak otthagyni egyedül, de azt gondoltam biztos megvan rá az okod, hogy ott legyél. Lehet, valakire vársz, hogy együtt egyetek majd. Vagy csak szimplán szeretsz az őszi tájban gyönyörködni. Hazafelé menet újra megláttalak, és boldogan szaladtam utánad, viszont pár lány beelőzött. Kettő beléd karolt két oldalról és vidáman kezdtek valamiről magyarázni. A te reakciódat nem láttam, mivel háttal voltál nekem, de gondoltam biztos a barátnőiddel beszélgetsz. Így inkább nem akartam zavarni, és egyedül mentem haza. Otthon elmeséltem anyának, hogy megint beszélgettünk, és anya megkérdezte, hogy én nem-e szeretnék az újdonsült barátommal ebédelni. Igent mondtam, mert te voltál az első ember, akinek nagyon élveztem a társaságát. Másnap ebédnél boldogan sétáltam le a padhoz, ahol tegnap ültünk. Viszont nem voltál egyedül. Ott voltak a barátnőid, és valamiről beszélgettetek. Aztán odaadtad az egyiknek a szendvicsed. Azt gondoltam, hogy biztosan otthon hagyta a kajáját, ezért te felajánlottad neki a tiedet. Ez nagyon rendes dolog volt tőled. A barátnőid aztán elmentek, te pedig ott maradtál egyedül. Kaptam az alkalmon, és odamentem hozzád. Intettem neked mosolyogva, te, pedig amikor észrevettél szintén mosolyogva intettél vissza. Leültem melléd és kicsomagoltam a szendvicsem. Mivel anya kettőt rakott az egyiket feléd nyújtottam. Te mosolyogva elfogadtad és megköszönted. Aztán elővetted a telefonod, és beírtál valamit, majd odanyújtottad. "Hogy-hogy itt eszel?" A kérdésedre ezt írtam "Mert láttam, hogy egyedül eszel" A válaszomat olvasva először döbbent lett az arcod, majd elmosolyodtál újra. "Miattam igazán nem kell idekint ebédelned" adtad vissza a telefont. "Zavar, hogy ha itt vagyok?" Biggyesztettem le a számat. Azt hittem nem szeretnél egyedül lenni. Ahogy elolvastad, amit írtam, hevesen gépelni kezdtél. "Nem, dehogy is! Nem azért mondtam" Az arcod egy kicsit ijedt volt, de a szavaiddal megnyugtattál. "Akkor szerintem láss hozzá a szendvicshez, mielőtt véget ér az ebédszünet" Adtam vissza a telefonod, mire elnevetted magad. Én is vidáman mosolyogtam rajta. Így aznap közösen ebédeltünk, és meg kell, mondjam az volt életem egyik legjobb ebédje. Délután megint láttalak hazafelé menet. A barátnőiddel beszélgettél az iskola előtt. Legalábbis megint csak ők beszéltek, te pedig lesütött szemmel álltál közöttük. Szerettem volna megkérdezni, hogy mi a baj, de a fiúk az osztályból akkor jöttek ki a suliból, és nem volt több időm. Gyorsan haza akartam érni, mielőtt meglátnának és utánam jönnének. Semmi kedvem nem volt elrontani azt a napot. Másnap újra azt terveztem, hogy veled ebédelek, de odakint esett az eső, így fogalmam sem volt, hogy hol lehetsz. A suliban mindenki vagy a menzán volt, vagy az osztályában, így a kihalt folyosón bolyongva kerestelek eredménytelenül. Végül csak a menzán kötöttem ki, mivel ötletem sem volt, hogy mit tegyek. Aztán hazafelé menet, miután sikerült leráznom a többi fiút, megpillantottalak az utcán, ahogy komótosan ballagsz. Úgy tűnt, mintha sántítanál az egyik lábadra. Ettől azonnal rossz érzés fogott el, és utánad siettem. Ahogy melléd értem megpillantottam a bánatos arcodat, de amint rám néztél eltűnt róla a szomorúság, és elmosolyodtál. Intettél én pedig visszaintettem, és már pötyögtem is a telefonomba "Minden rendben? Szomorúnak tűntél" Elolvastad, majd válaszoltál "Igen, minden rendben" Elmosolyodtál alátámasztva, amit írtál. "Nem találtalak ebédszünetben..." Szomorú voltam, amiért nem tudtunk együtt enni. Csak reménykedtem benne, hogy nem direkt kerültél el. "Esett az eső, így nem mentem ki. Az osztályban ettem. Valószínűleg pont elkerültük egymást" Akkor ezért nem találtam sehol. Megnyugodtam, hogy akkor csak a véletlennek köszönhető, hogy aznap nem találkoztunk. Mielőtt bármit is tudtam volna írni, megbotlottál, és majdnem elestél. Az egyik kezeddel megkapaszkodtál a kerítésben, és immáron biztos voltam abban, hogy valami baj van a lábaddal. "Minden rendben?" Tartottam feléd a telefont, mire bólintottál, és rám mosolyogtál. "Történt valami a lábaddal? Az előbb mintha sántítottál volna" Odaadtam a telefont, hogy eltudd olvasni mit írtam. Újra visszanyerted az egyensúlyod, így már vissza tudtál írni. "Csak megbotlottam egy kicsit, de semmi komoly" Az arcodon lévő mosoly viszont nem ezt tanúsította. Igen is láttam, hogy itt valami nincs rendben. "Segítsek vinni a táskád?" Aggódtam érted. Nem akartam, hogy bármi bajod essen. "Nem muszáj..." Elhatároztam, hogy én márpedig akkor is segíteni fogok, így megfogtam a táskád pántját. Te értetted a célzást, úgy hogy kibújtál belőle. A táskád legalább olyan nehéz volt, mint az enyém. Elhúztad a nagy sálat a szád elöl, és annyit mondtál, hogy "Köszönöm". Ezután csöndben sétáltunk és élveztük egymás társaságát. A hűvös őszi idő ellenére a fák gyönyörű színeikkel elfeledtették az emberrel, hogy mennyire hideg van. A járdán lévő pocsolyákban visszatükröződött a fejünk fölött lévő szín kavalkád, így azt a hatást keltette, mintha csak az avarban sétálnánk. Ez volt már a hetedik éve, hogy iskolába járok, de még sosem élvezhettem ezt a gyönyörű szín kavalkádot társaságban. Nagyon boldog voltam, hogy egy olyan barátra tettem szert, mint te. Reméltem, hogy legalább ez az utolsó két évem boldogan fog eltelni veled. Hirtelen megtorpantál, és mutattad, hogy neked itt el kell kanyarodnod. Elővettem a telefonom, amin már meg volt nyitva a jegyzetek, és beleírtam "Holnap találkozunk?" Ahogy elolvastad elmosolyodtál, és visszaírtál "Igen". "Akkor... szia" írtam meg, és egy kicsit csalódott voltam, hogy már is el kell menned. Egy kicsit hezitáltál, majd ezt írtad "Utánozd a szájmozgásomat, miközben egy kicsit kifelé fújod a levegőt. Szeretnék valamit tanítani". Már próbálkoztak a logopédusok megtanítani, beszélni, de mivel születésemnél fogva nem hallok semmit, nem voltam biztos a hangomban, így mindig kudarcba fulladt az egész. Csupán a szájról olvasást tanultam meg, de akkor még az sem ment tökéletesen. De végül csak bólintottam. Nem tudom miért, de megbíztam benned. Te elkezdtél hangokat formázni. Először egy "Sz"-t. Leutánoztam, te pedig mutattad, hogy jó. Aztán egy "i"-t, majd egy "a"-t. Leutánoztalak, te pedig mutattad, hogy mikor hogy csináljam. Aztán összeraktad a betűket, és lassan, jól artikulálva azt mondtad, hogy "Szia". Én leutánoztam, amit láttam, és csak reménykedtem benne, hogy nem égek le nagyon előtted. Amikor viszont harmadikra már sikerült kimondanom, boldogan megtapsoltál. "Ügyes vagy! Akkor majd holnap!" Írtad a telefonomba, aztán azt mondtad, hogy "Szia". Én is kimondtam, legalábbis remélem, hogy jól mondtam. Te boldogan felnevettél, majd elindultál. Amikor hazaértem, anya boldogan jött elém, én pedig mondtam neki, hogy "Szia". Meglepett arcot vágott, és megkérdezte, hogy hol tanultam. Elmondtam neki, hogy te segítettél. Anya is irtó boldog lett, és azt mondta, holnap mindenképp köszönjem meg neked. Másnap boldogan mentem be az osztályba, de nem láttalak. Gondoltam, lehet, hogy csak késel. De második órára sem érkeztél meg. Ebédszünetben úgy szint nem találtalak. Aztán eszembe jutott, hogy mi van, hogyha a lábad miatt nem jöttél. Lehet, hogy csak orvoshoz mentetek, vagy otthon pihengetsz. Ezekkel a feltevésekkel nyugtattam magam még másnap is. De aztán harmadnap sem jöttél, és végül eltelt egy hét. Aztán még egy, és még egy. Végül lassan már egy hónapja nem jöttél. Megkérdeztem az osztályfőnököt, hogy miért nem jössz iskolába, mire csak annyit válaszolt "Anna már nem ide jár". A hírtől, hogy elmentél a suliból nagyon szomorú lettem. Biztosan megvolt rá az okod, de én önző módon mégis arra vágytam, hogy bárcsak itt lennél még. Hogy még egyszer együtt ebédeljünk, vagy együtt menjünk haza. Szerettem volna megköszönni mindent. Hogy segítettél, hogy barátkoztál velem. Hogy megtanítottál egy szót. Szerettem volna valahogy viszonozni a kedvességed, de sajnos már nem volt rá alkalmam. Lőttek a boldog utolsó két évemnek.