Csendben

sajnálok!

Az a pár perc is hosszú óráknak telt, és a végére kezdtem teljesen feladni a reményt. Már szinte a torkomat fojtogatta a félelem, de próbáltam arra koncentrálni, amit éppen csináltam. Aztán a hosszú percek után végre megmozdultál, és felültél, miközben intenzív köhögésbe kezdtél. Abban a pillanatban akkora kő esett le a szívemről, hogy még én is hallottam a koppanását. Te miután kiköhögtél minden vizet, ami a tüdődbe került rám néztél, majd egy hirtelen mozdulattal szorosan átöleltél. Habár még mindig remegett minden porcikám, és is szorosan magamhoz húztalak. Mélyen beszívtam az illatot, és hálát adtam a jó égnek, hogy felébredtél. Aztán éreztem, ahogy legördül egy könnycsepp az arcomon, majd még egy. Fiú létemre nem szoktam sírni, de ezek a könnyek olyan mélyről szakadtak fel, hogy nem tudtam őket visszanyelni. Éreztem, ahogy egyre jobban magadhoz húzol, és azt is, hogy mennyire zakatol a szíved. Gondolom mennyire megijedtél. Fogalmam sincs mennyi ideig ültünk ott egymás karjaimban, de nem bántam volna, ha soha nem lesz vége. Aztán lassan eltoltál magadtól, és mélyen a szemembe néztél. "Köszönöm" mondtad, és egy újabb könnycsepp gördült le az arcodon. Kedvesen rád mosolyogtam, és letöröltem a következőt, ami lefolyni készült. Nem kell megköszönnöd, hogy majdnem meghaltál miattam... Ettől a gondolattól a megkönnyebbülést felváltotta a bűntudat. Hiába nem esett semmi bajod, már csak azért is összeszorult a szívem, hogy sírtál. Miután sikerül összeszedned magad, visszavetted a kabátod, én is az enyémet, majd tétován álltunk a kereszteződésnél. "Sajnálom.... mindent. Biztos ne kísérjelek tovább?" Adtam oda neked a telefonom, ami csoda, hogy bekapcsolt. "Nem kell sajnálod! Megmentettél! Kétszer is..." adtad vissza a telefont, és mélyen a szemembe néztél. Aztán csak intettél egyet, és elindultál a sötétben. Én is elindultam hazafelé, közben pedig próbáltam elterelni a gondolataimat mindarról, ami történt.

Otthon mondanom sem kell, volt mit kimagyaráznom. Anyukámra a frászt hoztam a sztorival, de végül csak azt mondta, hogy büszke rám, amiért ilyen bátran cselekedtem. Hát senki sem látja rajtam kívül? Nem segítettem rajtad, hanem csak ártottam neked! Másnap ugyan olyan komoran mentem iskolába, mint haza. A kínzó bűntudat nem hagyott nyugodni. Délután kivételesen te kerestél meg engem, és megkérdezted, hogy nem megyünk-e el valahova. Miközben igent mondtam, összeszorult a torkom. Az lett volna a természetes, ha ezek után elfordulsz tőlem. Tőlem, aki mindig csak bajt hozott rád. De ennek ellenére te velem töltötted a délutánt egy kávézóban. Már fogalmam sem volt, hogy mit élvezel annyira a társaságomban. Hogy nem tudsz rendesen beszélgetni? Hogy egy telefonon keresztül kell kommunikálnunk? Hogy szinte egy olyan témánk sincs, amiről ne valami szomorú dolog jutna eszedbe? Aznap délután is nem tudtunk egy olyan témáról sem beszélni, ami ne lett volna kínos vagy hozott fel volna egy rossz emléket a számodra. Fogalmam sem volt, hogy mit élvezel annyira egy emberben, aki miatt mindig elszomorodsz, de attól még örültem, hogy velem voltál. Szerinted önző voltam? Talán egy kicsit. A kávézós délutánunk után másnap szintén mondtad, hogy menjünk el valahova. Így aznap elmentünk ebédelni, másnap könyvtárba, harmadnap pedig sétálni. A történtek ellenére csak még jobban kerested a társaságom. Nem mondom azt, hogy én nem örültem ennek, mert ez nem lett volna igaz. Én voltam a világon a legboldogabb ember, hogy veled lehetek. Az ilyen alkalmakkor rendszerint sokat beszélgettünk. Ez nem is volt másképp, amikor már pár héttel az eset után egy pavilonban ülve néztük a tavaszi tájat. Még most is érzem a falevelek nedves illatát és a fülledt őszi levegőt. Éppen valami filmről beszéltünk, ami után beállt a kínos csönd. Látszólag ez téged nem zavart. Tekinteteddel a tájat fürkészted, és valamin nagyon elgondolkodtál. Nem is értem miért nem voltak barátaid. Kedves vagy, segítőkész és jó természetű. Viszont mindezek ellenére elfordultál az emberektől, pedig szerintem neked bőven lett volna esélyed barátkozni. Ki ne akarna egy barátot, akire mindig számíthat? Talán lett volna esélyed barátkozni, ha nem lógsz folyton velem. Ezt szóvá is tettem neked. "Ne értsd félre, de talán mással is kellene barátkoznod rajtam kívül. Nem mintha nem érezném jól magam veled, csak neked sem ártana új emberekkel megismerkedni" toltam eléd a telefonom. Te elolvastad, majd fejcsóválva ezt írtad bele: "Nem nagyon szeretnék másokkal barátkozni, mivel tudom milyenek az emberek.... Inkább legyen egy igaz barátom, mint sok hazug" pontosan tudtam mire gondolsz, ugyan is én is ettől féltem. De attól, hogy én nem barátkoztam másokkal, te még igazán megtehetted volna. "Szerintem adhatnál nekik egy esélyt. Biztosan találnál magadnak barátokat, ha megismernéd az embereket. Már egyáltalán nem biztos, hogy olyanok, mint voltak" a belső énem már megszakadt a nevetéstől, hogy ilyeneket írok. Pont én, aki mindennek az ellenkezőjét vallja. De neked volt esélyed az embereknél, ellenben velem. Láttam, ahogy hezitálsz a telefon felett, majd csak ennyit írtál: "Gondolod?". "Biztos vagyok benne" nyomtam a kezedbe a telefonom egy mosoly kíséretében. Te csak a földet bámulva mélyen elgondolkoztál, majd vállvonogatva ezt írtad: "Egy próbát talán megér". Örültem neki, hogy sikerült meggyőzzelek, mert így legalább neked nem kellett magányosnak lenned.