Csendben

Epilógus

A levél végére már patakokban folytak a könnyek az arcomról, és a lábaim sem bírták tovább. Lerogytam a puha hóba, és az arcomat a kezembe temetve zokogtam. Annyi minden volt abban a levélben, amit félreértett! Annyi mindent csesztem el, és végül ez lett a vége. Amikor azt hittem, hogy minden rendben van, akkor igazából pont, hogy semmi sem volt rendben. És még te voltál a vak. Én voltam az, aki nem vette észre, hogy mit csinál. Miközben egyre csak a célra koncentráltam, és arra, hogy minél nagyobb örömet okozzak neked, téged közben teljesen elhanyagoltalak. Mert teljesen rosszul gondoltál mindent! Én egyáltalán nem kerültelek. Az a srác, az csak egy ismerősöm volt, aki szintén tud jelnyelven. Azért titkolóztam előtted, mert szinte minden délutánom azzal töltöttem, hogy megtanuljam eme nyelvet. Hogy tudjunk úgy kommunikálni, ugyan is úgy sokkal egyszerűbb lett volna! Azon ténykedtem, hogy örömet szerezzek neked. Hogy meglepjelek. De végül mindent elszúrtam. Annyira boldog lettem, amikor új barátokat szereztem, hogy teljesen megfeledkeztem magamról. Aztán egyre többet hívtak magukkal, én pedig nem mertem lemondani. Te is mindig azt mondtad nekem, hogy szerezzek új barátokat, építsek új kapcsolatokat. Ezért féltem, hogy ha lemondom a programokat miattad, attól rosszul fogod érezni magad. Lehet jobb lett volna, ha elmondom az igazat, és akkor nem történik ez. Nekem minden veled töltött percem szép emlék, még az is, amikor csak csöndben ültünk egymás mellett. Ha elmondtam volna, hogy mennyire szeretek veled lenni. Hogy mennyire szeretek veled sétálni. Hogy mennyire szeretlek.... Annyi minden lett volna, amit el kellett volna mondanom, ki kellett volna mutatnom, vagy észre kellett volna vennem! És most itt ülök zokogva a hóban a sírod előtt, és átkozom magam, hogy miért csesztem el mindent. Minden miattam történt. Ha jobban odafigyeltem volna rád, akkor megmenthettelek volna. Én voltam az, aki megmenthetett volna, de végül csak a pusztulásodat okozta. Lassan végighúztam a kezem a frissen betemetett földön, mintha csak arra vártam volna, hogy ugyan olyan lesz, mintha hozzád érnék.
- Nagyon sajnálom - mondtam halkan, habár te ezt már nem halhattad. - Annyira sajnálok mindent.... - tört ki belőlem újra a zokogás, mire két meleg kéz érintését éreztem a vállamon. Ijedten kaptam fel a fejem, és titok abban reménykedtem, hogy te leszel ott. De csak az anyukád volt.
- Nem kell sajnálnod - mondta kedvesen, és letörölt egy könnycseppet az arcáról. Én is felálltam mellé, és együtt néztük a földkupacot, ami alatt immár a te tested fekszik. - Tudod a fiam mindig szomorú volt. Nagyon féltem, hogy egyszer be fog ez következni és nem tudom majd megállítani. De amikor te felbukkantál az életében minden megváltozott. Azt hittem többé már nem lesz szomorú. De végül ugyan az lett a vége. Viszont így legalább szerezhetett pár vidám emléket általad, és úgy látszik a szerelem is rátalált - az asszony halkan és kedvesen beszélt, miközben egy zsebkendővel törölgette a könnyeit. Csodálom anyukád. Hogy tud még a fia temetése után is ilyen erős maradni? Belőlem csak újra kitört a zokogás.
- Éhn... Éhn i-is szeretthem a fiát... - mondtam a szememet törölgetve. Aztán mintha csak érezte volna, lassan elkezdett szállingózni a hó. Egy darabig csak álltunk mindketten a sírt bámulva, majd anyukád kedvesen megsimította a hátam.
- Ideje lesz mennünk - azzal megindult kifelé. Annyi mindent szerettem volna mondani neked, elmagyarázni a dolgokat és bevallani az érzéseimet. Lehet, hogy te a tudatomra adtad, de én már sosem fogom tudni a te tudatodra adni. Ez a levél rávilágított mindenre, amit elcsesztem. Már a legelső lap tetején lévő címen kicsordultak a könnyeim. "Kedves Anna! Nagyon sajnálok mindent!" Ha tudnád, hogy én mennyi mindent sajnálok. Végül csak sóhajtottam egy nagyot és letöröltem még egy könnycseppet az arcomról.
- Ég veled, Ádám - mondtam, majd lassan én is megindultam kifelé a parkolóba, az életem felé, ami már sosem lesz ugyan az nélküled.