Vázlatok

Yosen Középiskola

A zene maximum hangerőn üvöltött a fülembe, miközben a kézfejemmel maszatoltam el a grafitot a papíron. Ha valaki akkor és ott megkérdezi tőlem, miért nem papír zsepivel csinálom, és hogy miért koszolom össze a kezemet, nem tudtam volna neki mit felelni. Talán ennek volt köszönhető az is, hogy csak az utolsó utáni pillanatban vettem észre, hogy a vonat megállt, nekem pedig sürgősen le kellene szállnom.
A ceruzát és a radírt egy gyors mozdulattal belehajítottam a táskámba, majd a hónom alá csaptam a füzetem és lerohantam a járműről. A táskát viszont elfelejtettem bezárni, így azzal a lendülettel, hogy megálltam, ki is borult belőle minden.
Nagyszerű, ilyen szerencsétlen is csak én lehetek...
– Franc – nyöszörögtem, majd letérdeltem és elkezdtem összeszedni a cuccaimat.
Ez lesz az első napom az új suliban, és nyolcvanhét százalék az esély arra, hogy eltévedek útközben, úgyhogy erre a plusz időhúzásra egyáltalán nem volt szükségem. De már mindegy volt. Ami megtörtént, az megtörtént. Ezen nem lehet változtatni.
Már épp nyúltam volna az utolsó dologért, pontosítva egy dupla csokis nápolyiért, de valaki megelőzött. Felnéztem az előttem guggoló fiúra, aki nem is figyelt rám, és teljes nyugalommal kezdte bontogatni a csomagolást.
– Mit csinálsz? Az az enyém – mondtam teljes nyugalommal, miközben felálltam.
Kezdtem beletörődni, hogy el fogok késni...

Ő csak egy pillanatra nézett rám, majd tekintete ismét a nasira tévedt.
– De finomnak tűnik – felelte, le sem véve szemeit a nápolyiról.
– Az is, pont azért vettem meg – tettem csípőre a kezeimet, mire a srác végre méltóztatott rám nézni lila szemeivel.
Nem volt mindennapos jelenség, az biztos. Lila haja és szemei eleve feltűnővé tették, hát még mikor felállt! A magam százhatvannyolc centijével nem vallottam magam alacsonynak, sőt pont tökéletes magasságú voltam, de majdnem kitörtem a nyakam, ahogy felnéztem rá.
Ha nem volt két méter, akkor egy sem!
– Fele? – kérdezte, mire megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba.
Eleinte fel sem fogtam, mit kérdezett, de mikor már nyitottam volna a számat, hogy feleljek, valaki mellénk lépett.
– Atsushi, add vissza neki! – szólt rá kedvesen a fiú. Ő már nem volt olyan magas, mint az Atsushinak nevezett srác, de így is egy jó fél fejjel fölém magasodott. Fekete haját bal szemébe fésülte, másik szeme alatt egy anyajegy díszelgett. Külsőre egész szimpatikus volt, kedvesen mosolygott rám. – Bocsánat, csak nagyon szereti az ilyeneket – magyarázta, majd visszafordult az óriás felé.
Csak hogy az már rég a nápolyit rágcsálta.
– NE EDD MEG! – kiáltottunk rá teljesen egyszerre, de Atsushi teljes nyugalommal nyámmogott tovább az édességen.
Az alacsonyabbik fiú felsóhajtott, majd beletúrt a hajába és ismét rám nézett.
– A Yosenbe mész? – bökött az egyenruhámra, én pedig bólintottam.
Csak ekkor tűnt fel, hogy rajtuk is ennek az iskolának az egyenruhája van.
– Igen, de már valószínűleg már el is késtem – mondtam, mire a srác felvonta a szemöldökét.
– Még van tizenöt perc becsengőig, simán odaérsz – mondta, de szinte végig sem mondta, én már láttam, ahogy felvillan a feje fölött az a bizonyos villanykörte. – Fogalmad sincs, merre kell menned, igaz? – kérdezte, én pedig elfordítottam a fejemet, jelezve, nem áll szándékomban válaszolni a kérdésére.
Eddig mindössze kétszer jártam az iskolában, mindkétszer a szüleim hoztak kocsival, így nem tudhattam, hogy egy totál ismeretlen helyről és totál ismeretlen utakon hogyan fogok eljutni az épületig. Így is épp elég rossz volt, hogy a félév közepén kellett iskolát váltanom, nem volt szükségem arra, hogy egy vadidegen városban teljesen egyedül bolyongjak.

– Miért nem jössz velünk? – kérdezte a fiú, mintha hallaná a gondolataimat. Ráemeltem a tekintetem, de ő továbbra is kedvesen mosolygott. – Mi is odamegyünk, elkísérünk, úgy nem tévedsz el – mondta, aztán felém nyújtotta a kezét. – A nevem Himuro Tatsuya, ő pedig Murasakibara Atsushi – bökött a fejével a mögötte álló srácra, aki mostanra az egész nápolyit elpusztította.
– Nakasawa Akemi – ráztam meg a kezét félénken, mire a mosolya kiszélesedett.
– Akkor, Nakasawa-chan, indulhatunk? – kérdezte, miközben megigazította a táskája pántját a vállán.
Én egy pillanatig meglepetten bámultam rá, aztán összeszedtem magam és bólintottam.

Hát, így kezdődött az ismeretségem Himuro Tatsuyával és Murasakibara Atsushival. A nevem Nakasawa Akemi, tizenhat éves vagyok, és végül nem késtem el az első napon az iskolából. A Yosen egy magániskola Akitában, ahova egy szerencsétlen véletlen, pontosabban: anyukám főnöke miatt kerültem.
A szüleim eleinte aggódtak, mi lesz így velem, mert az én koromban nehéz új suliba kerülni, főleg félév közepén. Ez persze engem is aggasztott, de közel sem annyira, mint felmenőimet. Óvoda óta nem voltak komolyabb barátaim, néha egy-két ember megpróbált összehaverkodni velem, de mindig gyorsan le is léptek. Nem vagyok egy társasági személy, sosem szerettem, ha sokan vannak körülöttem.
Én kérek elnézést, de én ennek ellenére is teljesen normálisnak érzem magam. Barna szemeim vannak, a hajam is ilyen színű és a lapockámig ér. Sok minden vagyok, de feltűnő nem. Én pedig élvezem ezt. Eszemben sem volt változtatni rajta.

*************

Beilleszkedésem az új környezetbe, köszönöm, jól sikerült. Két hete vagyok itt, eddig minden jól ment. A kezdeti meglepődés után, amit az osztályból kiváltottam, senki figyelmét nem kötöttem le túlságosan, így szépen lassan visszatérhettem megszokott életmódomhoz. Mint utólag kiderült, Atsushi osztályába osztottak be, ami bár egyikünkből sem váltott ki túl nagy érzelmeket, Tatsuyának nagyon tetszett. Azt mondta, amúgy is minden szünetben átjár ellenőrizni Murasakibarát, így ha bármivel problémám lesz, nyugodtan tudom majd kérdezni őt. Eddig erre nem került sor, de szerintem ezután sem fog.

Világéletemben utáltam a bioszt, és ez most sem volt másképp. Míg a tanár éppen a fa erezetéről beszélt valamit, miközben hevesen gesztikulálva állt a tábla előtt, amire percekkel ezelőtt felrajzolta a növény levelét, én csak azért is egy teljesen másik fát rajzolgattam a füzetembe süllyesztett lapra.
Téli, de legalábbis késő őszi fa volt, legalábbis az, hogy nem voltak levelei, erre engedtek következtetni. Vastag törzse volt, néhol repedésekkel, odúkkal. Gyökerei kissé kiemelkedtek a földből, pont olyanok voltak, mint amikben az ember hasra szokott esni kirándulás közben.
Ez utóbbi gondolatra majdnem felnevettem, és a számba kellett harapnom, hogy elfojtsam mosolyomat. Közben végeztem a fa repedéseinek beárnyékolásával, így jöhetett a háttér. Kreatív voltam, nemes egyszerűséggel beszíneztem grafittal, majd nekiálltam elmaszatolni. Megint a kezemmel. Le kéne szoknom róla...
Felemeltem a kezem, hogy megnézzem a – amúgy még csak félkész – rajzot, de ekkor valaki rácsapott az asztalra, mire felkaptam a fejem. A tanár nézett velem farkasszemet, majd a tekintete a papírra tévedt.
– Nakasawa-kun, megtudhatnám, mégis mit csinál? – tudakolta a férfi, majd kihúzta a lapot és elkezdte nézegetni.
A csengő hangosan szólalt meg, felborítva ezzel a teremben lévő csöndet. Néhányan összerezzentek a hirtelen hanghatás miatt, mások pedig megnyugodva sóhajtottak fel. A tanár még mindig a fámmal szemezett, én pedig nem mertem megmozdulni. Az osztály halkan összeszedte a cuccait, de egyikük sem ment sehova, míg a tanár végre meg nem szólalt:
– Lecke nincs, megúszták. Mehetnek. Nakasawa, maga jöjjön velem – mondta, majd megfordult és visszament az asztalához.
Összeszedte a füzeteit, a naplót, majd a rajzomat továbbra is a kezében tartva, intett a fejével, hogy kövessem. Éreztem a hátamban osztálytársaim pillantását, de nem fordultam hátra.

A férfi a tanárihoz vezetett, ahol miután lerakta a dolgait az asztalhoz, azonnal rohant tovább, hogy megkeressen egy másik tanárt.
– Nakasawa-kun, mi történt? – sietett hozzám az osztályfőnököm, mikor meglátott.
Már épp nyitottam volna a számat, hogy válaszoljak a kérdésre, mikor a biológiatanár visszatért a rajztanárral a nyomában.
– Az történt, Nishizaki-sensei, hogy ez a lány rajzolgatott órán – mondta a férfi, majd a két nő orra alá nyomta a papírt.
A rajztanár elragadtatva kapta ki a férfi kezéből a lapot, míg Nishizaki-sensei hozzám fordult.
– Nakasawa-kun, erről már beszéltünk, mikor bekerültél az osztályba. Anyukád mondta, hogy ez lesz, de reméltem, hogy nem történik meg, de... – kezdte, de mikor a rajztanár szó szerint félrelökte az útból, elhallgatott.
– Ezt te rajzoltad? – mászott bele az arcomba, én pedig ösztönösen hőköltem hátrébb.
– Igen – feleltem, mire a nő arca felragyogott, aztán elrohant, hogy néhány másodperccel később egy lappal, egy ceruzával és egy könyvvel térjen vissza. A dolgokat a kezembe nyomta, majd várakozóan nézett rám. – Most mit is kéne csinálnom? – kérdeztem értetlenül, miközben a nő a mögötte lévő asztalnak dőlt.
– Rajzolj egy nyuszit – felelte.
Egy pillanatig értetlenül néztem rá, aztán sóhajtva engedelmeskedtem. Nem szándékoztam nagyon részletes rajzot készíteni, de nem is volt rá szükség; amint megrajzoltam az állatka pofiját, azonnal ki is vették a kezemből a rajzot.
A nő egy percig nézte, majd felült az asztalra. A rajztanár, név szerint Taguchi-sensei volt a legfiatalabb az egész tanári karban, ahogy a leglazább is. Simán felült az asztalra, onnan mosolygott rám.
– Mondd csak, hallottál már a Comic versenyről? – kérdezte, mire megráztam a fejem.
– Nem.
– Ezt a versenyt minden évben megrendezik, és szerintem már a nevéből is rájöhettél, hogy képregényt kell rajzolni – mondta, én pedig bólintottam. – Ugyanaz a lényege, mint egy normális rajzversenynek, csak itt nem egy képet kell megcsinálni. Minden évben megadnak egy témát, és arról kell egy harminckét vagy annál több oldalas képregényt készíteni. Jövő héten van a jelentkezési határidő, és eddig nem találtam megfelelő versenyzőt – magyarázta lelkesen, és bár nem látszott rajta a hátsó szándék, én pontosan tudtam, mit akar.
– Szóval azt akarja, hogy én induljak? – fontam össze karjaim a mellkasom előtt, neki pedig lekopott a mosoly az arcáról.
Teljesen elkomolyodott.
– Pontosan.