Vázlatok

Képregény

Hétfőtől kezdve minden ugyanúgy ment tovább, mintha nem is történt volna semmi szombaton. Murasakibara kivételével mindenki bejárt edzésre, csak a szokottnál is komolytalanabbak voltak. A harmadévesek már csak nézni jöttek, így ők mindig velem ültek a kispadon, míg a többiek játszottak. Ez néha jól jött, néha pedig legszívesebben elküldtem volna őket a fenébe. Ez utóbbi kategóriába általában azok a pillanatok tartoztak, mikor Okamura a nyakamon lógott, hogy rajzoljak neki képregényt ballagási ajándékként. Ilyenkor általában Fukui állította le.

Mindenesetre, egyáltalán nem terveztem képregényt rajzolni Okamurának. Még a versenyre készülő sem volt kész. Mármint, a ceruzarajz megvolt, de azok kívül semmi. Még ki kellett húzni a vonalakat, le kellett árnyékolni, a háttereket meg az egyéb dolgokat ki kellett részletezni, és persze a borítót is ki kellett színezni.
A borító egyébként az lett, ahogy a kezdőcsapat ül a padon, nyakukban a törölköző, körülöttük a csapattársaik, előttük pedig az edző magyaráz. Ez egy olyan pillanat, amit eddig minden meccsen láttam, ezért választottam ezt. A csapat mezének a színei pedig a lila, a fekete és a fehér lettek.

Mindez jól hangzik, nem? Most, hogy már az alapok megvoltak, mindennek gyorsan kellett volna mennie. De nem mentek. Erre pedig a rajztanár mutatott rá, a leadási határidő előtt négy nappal. Először úgy gondoltam, még van négy napom, bőven ráérek. Aztán jött a pánik. Már csak négy napom volt hátra! És én továbbra sem haladtam, ennek pedig mindössze egyetlen oka volt. Még pedig az, hogy a kezem egyre gyorsabban fáradt el.

– Nakasawa-chan, minden rendben? – kérdezte Nishimaru-sensei, mire felnéztem a papírról. Minden rajzórát megkaptam arra, hogy a képregényt rajzoljam, és a határidő közeledtével egyre több készségórát kért el. Szinte folyamatosan rajzoltam, minek köszönhetően a kezem egyre többször görcsölt be, néha pedig a kezem egyszerűen csak megállt a papír felett, és nem mozdult többet.
– Igen, miért? – kérdeztem halkan, kicsit letéve a ceruzát, hogy átmasszírozzam a kezem. Kezdett fájni.
– Semmi. Csak észrevettem, hogy lassabban rajzolsz, mint általában – állapította meg, majd visszafordult a naplóhoz.

Úgyhogy most itt vagyok. Az elmúlt két napban mindössze annyi időre tettem ki a lábam a rajzteremből, hogy elmentem az el nem kért óráimra, és hogy hazamentem. De ennyi. És még mindig csak félig voltak kész. A részletezés kész volt, de még mindig hátravolt a kihúzás és az árnyékolás. A rajztanár vállalta, hogy kiszínezi a borítót, így miután beszámoztam a színeket és a helyeket, ahová kellenek – tudjátok, mint azokban a színezőkben, amiket gyerekeknek gyártanak –, ő megcsinálta azt. Az én kézfájdalmam viszont egyre rosszabbodott. Néha már egyáltalán nem bírtam használni a kezem, ezért félbe kellett hagynom a munkát.
Mindemellett pedig továbbra is foglalkoznom kellett minimális szociális életemmel, vagyis Atsushi korrepetálásával. Igaz, ő normál esetben nem zavart, tekintve, hogy amennyiben adtam neki kaját, csendben elvolt, és nem kellett rá figyelni. Viszont újabban többször is majdnem lebuktunk, hogy nem tanulunk. Otthon mindenki teljes pánikban volt a verseny miatt, ezért át kellett helyeznünk a székhelyünket a suliba, hogy a szüleim ne zavarják a semmittevésünket. Ennek pedig az lett a következménye, hogy Himuro bármikor megtalálhatott minket.
De végül erre is találtunk megoldást. Én a füzetembe tettem a rajzlapokat, Murasakibara pedig egy tankönyv mögé rejtette a sütik dobozát, így tettetve tanulást.

Leegyszerűsítve jól megvoltunk. Mindenki élte a saját kis életét, foglalkozott a saját kis problémáival, nem törődve semmi mással. És ez így is volt jól, és így is ment, egészen az utolsó tizenhét oldal kontúrozásáig.
Murasakibara és én épp a könyvárban ültünk, mikor nyílt az ajtó, és bejött rajta valaki. Őszintén megvallva nem érdekelt, ki volt az, így nem néztem fel az ölemben lévő füzetről. Én az asztalon ültem, combjaimon a füzetemmel, míg Atsushi könyve és a doboz, amiben a süti volt, mellettem pihent. Ezúttal én hoztam neki kaját, mivel anyu csinált valami brutál édes, krémes cuccot, amiből otthon már mindenkinek elege volt. De Murasakibara megette, szóval így mindenki jól járt.
– Látom, igazán keményen tanultok – hallottuk meg a hangot, mire én felnéztem, Atsushi pedig hátra fordította a fejét. Az egyik könyvespolcnak dőlve Himuro állt, felvont szemöldökkel nézve ránk. Karjait összefonta mellkasa előtt, amitől úgy nézett ki, mint egy apuka, aki épp készül kérdőre vonni a gyerekeit. Murasakibara nem szólt semmit, csak visszafordult a sütijeihez, míg én csak megvontam a vállam.
– Csak pihenünk ez ki... – kezdtem, de befejezni már nem bírtam, mert Atsushi a számba tömött egy sütit. Himuro lemondóan megrázta a fejét, majd mosolyogva nézett ránk.
– Nakasawa-chan, maradt egy kis krém az arcodon – mondta, és már nyúlt volna, hogy letörölje, mikor Murasakibara felemelkedett a székéről, és lenyalta a krémet. Elfintorodtam az érzésre, és a pulcsim ujjával megtöröltem az arcom. Tatsuya elkerekedett szemekkel nézett ránk, de nem kérdezett semmit. Ez volt a helyes döntés.
– Amúgy, Nakasawa-chan, a rajztanár azt kérte, holnap reggel keresd meg – mondta, miközben leült a máik oldalamon lévő székre.
– Mennyire reggel? – kérdeztem, miközben ismét a rajzra néztem. Még egy csomó oldalt meg kellett csinálnom, és nem álltam sehogy. Fáradt voltam, fájt a kezem, de ettől függetlenül nem kapkodhattam.
– Amint beérsz a suliba.