Vázlatok

Fillerjelenet

Másfél hét telt el az utolsó meccs óta, és minden sikeresen visszasüllyedt a régi kerékvágásba. Murasakibarával továbbra is ignoráltuk egymást az osztályban, így nem volt több lehetősége Naka-chinnek szólítani, aminek csak örülni tudtam. Kirázott a hideg attól, hogy pont ő becézgetett. De komolyan. Marha ijesztő volt. De az edzéseikre azóta is bejártam, aminek a fiúk látszólag örültem. Sosem fogom megérteni, miért. De Himuro legalább segített a képregény készítésében, és ez jól jött. Már tizenöt oldal készen volt, bár még ezeken is kellett dolgoznom. A korábbi esetekből tanulva úgy döntöttem, nem húzom ki tintával a vonalakat, azt meghagyom a végére.

Összefoglalva, minden a legnagyobb rendben ment. Tatsuya továbbra is azt hitte, Murasakibarával tanulni szoktunk, mikor átjön, és ez így volt rendben. Egészen keddig, ugyanis akkor első óránk volt a matek. A rajzra–firkálós eset óta a tanár békén hagyott, de még mindig magamon éreztem a pillantását. Már nem vettem elő a rajzaimat, inkább a matekfüzetembe rajzolgattam. Nagyon megfogott a múltkori genetikailag módosított szuperkacsa, amit múltkor Murasakibarának rajzoltam, így most annak részletezése volt látható a négyzetrácsos füzet minden oldalán.
– Pénteken dolgozat, szóval tanuljatok! – figyelmeztetett minket a pasi, majd felkapta a cuccát, és kiviharzott a teremből. Én is összecsuktam a füzetem, és pakolászni kezdtem. Tesi volt a következő óránk, de szerencsére az utolsó is.
– Komolyan, ha így haladunk, komolyan megbukok félévkor matekból! – hallottam beszélgetni az osztálytársaim, miközben felvettem a tesicuccom az asztalom mellől. Utáltam tesizni. Én a szobában ülős, antiszociális típus voltam, az utolsó dolog, amire vágytam az a testedzés volt.

Olyan sebességgel haladtam kifelé az osztálytermünkből, mint egy reumás csiga, és amint átléptem az ajtót, még inkább lelassítottam. Úgy éreztem magam, mintha hat lóval húznának visszafelé. Nos, ez az érzés azonnal elmúlt, mikor megláttam Himurót és a rajongóit. Mármint ne értsetek félre, a sráccal semmi bajom nem volt, viszont a rajongóival annál több. Sokan voltak, hangosak voltak, és mindig csúnyán néztek rám. Úgyhogy inkább futottam volna örömtáncolva a tornaterem felé, minthogy összefussak velük.
Már fordultam volna sarkon, hogy a másik irányból közelítsem meg a tornatermet, mikor Tatsuya észrevett.
– Nakasawa-chan! – kiáltotta, én pedig csak átkozódni tudtam. Lassan megfordultam, és láttam, ahogy a fiú sűrűn elnézést kért a hölgyektől, majd elindult felém.
– Igen? – kérdeztem halkan, mikor odaért hozzám. Magamon éreztem mindenki tekintetét, és ez nagyon zavart. Gyűlöltem, mikor túl sok figyelem szegeződött rám.
– Az egyik osztálytársnőd most mesélte, hogy pénteken dolgozatot írtok matekból – mondta, én pedig bólintottam. Minél gyorsabban letudjuk a beszélgetést, annál jobb. Karjaim összefontam a mellkasom előtt, testsúlyom idegesen egyik lábamról a másikra helyeztem.
– Igen.
– Ha edzés után Atsushival hazakísérünk, át tudnád nézni vele az anyagot? – kérdezte, én pedig ismét bólintottam.
– Bármit, csak menjünk már – motyogtam, mire Tatsuya szemei elkerekedtek meglepetésében.
– Hogy mondod?! – kérdezte, hangján hallatszott a felháborodás. Felnéztem rá, majd a falra emeltem a tekintetem.
– Mindenki minket néz – mondtam még halkabban, de már abban sem voltam biztos, hogy Himuro meghallotta.

De szerencsére értette, mit mondok, ezért halvány mosoly suhant át az arcán.
– Zavar a figyelem, igaz? – tudakolta, én meg bólogatni kezdtem. – Akkor nem is tartalak fel tovább – tette hozzá mosolyogva, majd összekócolta a hajam, és visszament a rajongótáborához. Amint hátat fordított nekem, és azonnal elrohantam a másik irányba, hogy ne halljam a felé záporozó kérdéseket rólam. Hála az égnek, az iskola böszme nagy volt, rengeteg folyosóval, így volt egy csomó üres mellékfolyosó, amin haladhattam. Az öltözőbe érve pedig senki sem vette észre, hogy megjelentem, mindenki a saját dolgaival volt elfoglalva. Ennél jobban még sosem örültem, hogy nem volt egy lánybarátom se.