Vázlatok

Háttér

Atsushi kérdését hallva, mit ne mondjak, elég kellemetlenül éreztem magam. Ezek szerint Himuro a háta mögött szervezett mindent. Kicsit úgy éreztem magam, mintha valami bűncselekmény résztvevője lettem volna. Pedig csak egy korrepetálásról volt szó.
– Nem, Atsushi, nem vicceltem. Ahogy edző sem, mikor azt mondta, ki fognak rúgni a csapatból, ha nem javítasz a jegyeiden – nézett fel Murasakibarára Tatsuya, majd rám emelte a tekintetét. – Nakasawa-chan, te nem mondasz semmit? – kérdezte, láthatólag valamilyen segítséget várva tőlem. De én csak álltam a küszöbön, nem tudva, mit reagáljak. Nem igazán akartam beavatkozni, de valamilyen szinten nekem is bele kellett volna szólnom. Végül belátva, hogy tőlem nem nagyon várhat segítséget, Himuro felsóhajtott, majd Atsushihoz fordult.
– Mindegy. Csak próbáljatok meg tanulni – intett az ajtó felé, azzal távozott, vissza sem nézve ránk. Murasakibara és én egy ideig néztük a srác hátát, de miután Himuro eltűnt a látóterünkből, csak álltunk némán.
– Bejössz vagy elmész? – néztem fel az óriásra, aki egy pillanatig csak nézett rám. Semmit sem tudtam kiolvasni Atsushi szemeiből, és elképesztően zavart. Elég ideje figyeltem már az embereket ahhoz, hogy nagyjából megtanuljak olvasni bennük, de Murasakibara rejtély volt számomra. Mikor pedig mindenféle válasz nélkül egyszerűen csak belépett a házba, meglepett. Nem ezt vártam. Arra számítottam, hátat fordít, és itt hagy. Utána fordulva néztem a hátát, majd végül becsuktam az ajtót, és utána mentem. Az mondjuk nem ért váratlanul, hogy azonnal megtalálta a konyhát, és asztalra kitett sütikből kezdett szemezgetni. Persze a konyhapultra kitett tankönyvekre rá sem nézett...

Leültem vele szemben a székre, és csak figyeltem őt. Látszólag egyáltalán nem zavarta a jelenlétem, teljesen jól elvolt a saját világában. Csak akkor nézett rám, mikor megszólaltam:
– Nem fogunk tanulni, igaz? – kérdeztem. Ő néhány pillanatig nézett rám, aztán megvonta a vállát.
– Amiről Muro-chin nem tud, az nem fáj neki. Egy óra múlva úgy is visszajön, mindegy, csináltunk–e addig bármit is – mondta, majd minden figyelmét ismét a sütistálnak szentelte, amiből lassan elkezdtek elfogyni a sütik. Őt nem érdekelte semmi más, csak a sütemény.
– Nekem nyolc – sóhajtottam fel, majd magamhoz vettem az egyik füzetemet a konyhapultról, majd felcsaptam az egyik üres oldalon, és rajzolni kezdtem. Talán ez volt a legrosszabb dolog, amit tehettem. Hétfőn írtunk biológiából, Atsushi pedig valószínűleg teljesen hülye volt az anyagból, de én nem súlykoltam belé, hogy tanuljon. Én magam is utáltam tanulni, akkor meg minek álszenteskedjek, hogy tanulni jó? És amúgy is. Az állattani rendszerezések, meg ilyenek unalmasak voltak.
– Az mi? – kérdezte hirtelen, a rajzomra bökve. Hála az égnek, nem ért hozzá a papírhoz, mivel az ujja tiszta csokoládé volt.
– Kacsa – feleltem rezzenéstelen arccal, folytatva a tollak rajzolását.
– A kacsáknak nincsenek fogaik – oktatott ki érdektelen hangon. Látszólag fel sem tűnt neki, hogy most épp az anyagról beszél, amiből írni fogunk. Nekem viszont nagyon is szemet szúrt.
– Hát akkor mije van? – tudakoltam, mintha nem tudnám. Atsushi megvonta a vállát.
– Lemezes csőre – felelte, nekem pedig be kellett harapnom a számat, hogy el ne mosolyodjak. Tudta az anyagot. Elfojtva magamban az öröm legapróbb szikráit is, felnéztem rá.
– Ez egy genetikailag módosított szuperkacsa. Az őse egy dinoszaurusz volt – mondtam, a lehető legérdektelenebb arcot vágva. Ő hasonló arckifejezéssel nézett vissza rám.
– A kacsák őse a tőkés réce – közölte a tényt, azzal felállt a székről, és a hűtőhöz lépett. Nem foglalkozott vele, hogy engedélyt kérjen, otthon érezte magát. És ez engem nem is zavart addig, amíg kioktatott, hogy rosszul rajzoltam egy állatot. Mondjuk, mire letelt az egy óra, egy teljes állatfarm volt a füzetemben, de nem zavart. Legalább elmondhattam, hogy nem a semmivel töltöttük az elmúlt időt.

Mikor pedig Himuro végre megérkezett, Atsushi azonnal kiment a házból, és természetesen magával vitte a hűtőből kivett csokit is.
– Na, hogy haladtatok? – kérdezte Himuro, kedvesen mosolyogva rám.
– Nem hülye ő, csak lusta leírni a választ – mondtam halkan, úgy, hogy csak Tatsuya hallja. – Tudta az anyagot – mondtam, mire Tatsuya felvonta az egyik szemöldökét, és barátjára nézett.
– Remélem, a dolgozatnál is tudni fogja – morogta a bajsza alatt, majd ismét rám emelte a tekintetét. – Hát, köszi, Nakasawa-chan. Holnap találkozunk a suliban! – mondta, majd elindult Murasakibara felé. Néztem, ahogy eltűnnek a sarkon, aztán visszamentem a házba. Már csak reménykedni tudtam, hogy Atsushi holnap legalább hármasra megírja a dolgozatot, különben engem fognak hibáztatni, amit pedig nagyon nem akartam.

******************

Azon a héten kétszer volt biológiánk, így a dolgozatot, amit hétfőn megírtunk, péntekre ki is javították. És meg kell mondanom, meglehetősen elégedett voltam az eredményekkel. Murasakibara sikeresen összehozott egy négyest, így pedig már csak a matekját kellett felhozni ahhoz, hogy ne bukjon. Ennek örömére, a fiúk ismét elhívtak egy meccsre, amit most ők játszottak.
Szóval így történt az, hogy már fél nyolckor a Tokióba tartó vonaton ültünk. A vonat szinte üres volt, rajtunk kívül mindössze három–négy ember ült bent, így mindannyian le tudtunk ülni. Igaz, a csapat háromnegyede azonnal bealudt, amint leültek a helyükre. Az én fejem is néha-néha megbicsaklott, de azért próbáltam ébren maradni, és Himuróra figyelni, aki közben a posztokról magyarázott nekem. Már nagyjából tudtam, mi az egyes emberek feladata, és már egy–két alap trükköt is megtanultam, hogy micsoda. Mondjuk, a világ összes ideje sem lenne elég ahhoz, hogy meg is tudjam őket csinálni, de az elméletet legalább tudtam, és le is tudtam rajzolni. Úgy gondolom, már csak ezért is megérdemeltem a piros pontot.

Fél tíz körül értünk a stadionhoz, amiben a fiúk játszani készültek. Már most rengetegen voltak, pedig a meccsek csak fél óra múlva kezdődtek. Himuro és Okamura két oldalról közrefogtak, hogy a tömeg ne bírjon elsodorni, de ennek az lett az ára, hogy végig Genjiről, Okamura karakteréről kellett beszélnem, akit valódi nőideálnak alkottam meg. Már kicsit bántam, hogy annak idején megsajnáltam a fiút, amiért Fukuival megszívattuk.
Míg a fiúk öltöztek, én kint ültem a folyosón és rajzoltam. Már egész szépen haladt a sztori, tizenkét oldal készen volt, igaz, a háttér még mindegyikről hiányzott. Már csak húsz oldal volt hátra, amit már nagyjából el is terveztem. Az utolsó két oldal lesz a lezárás, az az előtti tíz a nagybetűs MECCS, így már csak nyolc oldalt kellett megtölteni. Aztán jöhetett a háttér, a kontúrozás, és végül a színes borítókép, mivel azt is kértek.

Épp befejeztem egy újabb képkockát, mikor a fiúk kiléptek az öltözőből, az edzővel az élen. Fukui kilépett a sorból, és felvette a táskám a földről.
– Gyere, Nakasawa-chan! – mondta, majd megvárta, amíg én is felállok, majd elindultunk befelé.
A nézőtér már tele volt. Az emberek fele lila–fehérbe, míg a másik fele pedig kék–fehérbe volt öltözve, illetve ilyen színösszeállítású transzparenseket lóbáltak. Sosem hittem volna, hogy a középiskolai kosárlabda ilyen népszerű...
Én az edző mellett foglaltam helyet a padon, amíg a fiúk bemelegítettek. Még mindig volt tizenöt perc a kezdésig, de már mindenki fent volt a lelátókon, ezért az edző elengedett, hogy vegyek magamnak kaját. Ő és a fiúk addig megbeszélést tartottak. Mikor viszont tíz perc múlva visszaértem, már csak a kezdőcsapat állt, a többiek a padon ültek, és vártak. Épp egy csomag pocky-t ettem, mikor odaértem hozzájuk. Atsushi természetesen azonnal kiszúrta a kezemben az édességet.
– Naka-chin, ugye adsz nekem is? – kérdezte, mire gondolkodás nélkül felé nyújtottam a dobozt. Ő kivett belőle ötöt, és mindet a szájába tömte. Csak percekkel később figyeltem fel rá, hogyan szólított meg.

A meccset a fiúk végül elég nagy pontkülönbséggel nyerték, tekintve, hogy a másik csapat egyetlen egy pontot sem szerzett. De Murasakibara továbbra is Naka-chinnek szólított, és egyáltalán nem értettem, miért.