Vázlatok

Árnyékolás

Délután a fiúk nem rendes edzést tartottak, hanem felvételeket néztek a következő ellenfelükről. Az iskola neve Kamakura volt, de ennél többet nem tudtam volna elmondani róluk. Himuro azt mondta, ők jobbak, mint a Yamanoe volt, de még így sem fognak nehézséget jelenteni. Én csak bólintottam, mint aki egyetért, és tudja, mit jelent mindez, majd visszafordultam a rajzomhoz. A lámpákat leoltották, hogy tudják nézni a tévét, de az utolsó alaknál nem húzták be a függönyt, így az mellé ültem le. Tatsuya a közvetlen mellettem lévő helyet foglalta el, és amikor nem a videót nézte, nekem segített a szakszavakkal, meg egy–két kiegészítéssel.

Már húsz oldal vázlata készen volt, már a meccset készítettem, így most nagyobb szükségem volt a fiúk segítségére, mint eddig. Ők pedig mindig segítettek, és mindig megdicsérték a rajzaimat. És hogy őszinte legyek, én is büszke voltam a rajzokra. Elég jól sikerültek, és bár egyelőre még csak ceruzával voltak elkészítve, már el tudtam képzelni, hogy fognak kinézni, mikor ki lesznek húzva a vonalak, és be lesz árnyékolva az egész. Jobban belegondolva, az árnyékolást vártam a legjobban. Teljesen más nézőpontot és jelentést adhatott egy képnek az árnyékolása, ezért erre nagyon oda kellett figyelni. Ez adta a rajz lelkét.

A videó végéhez érve Araki-sensei a csapathoz fordult, és magyarázni kezdett. Ne kérdezzétek, miről, mert a sok szakkifejezéstől és fogalomtól nekem az egész halandzsának tűnt. De komolyan. Mintha nem is japánul beszéltek volna. Inkább a rajzolásba temetkeztem, mielőtt belefájdult volna a fejem a sok idegen kifejezésbe. Mellettem Himuro a szeme sarkából rám sandított, majd visszanézett az edzőre, aztán közelebb hajolt hozzám.
– A hétvégén délelőtt lesz meccsünk, plusz maradunk a közvetlen az utáni meccsre. Szeretnél jönni? Utána haza tudunk kísérni – mondta, tekintetével végig a nőt követve. Felnézve a rajzomból Tatsuya féloldalas mosolyával találtam szemben magam, mivel az arca többi részét a haja kitakarta. Csak ekkor jöttem rá, hogy még sosem láttam Himuro egész arcát. Ez azért elég zavaró volt. Végül ezt a részletet szó nélkül hagytam, és visszafordultam eredeti elfoglaltságomhoz.
– Szeretnék – válaszoltam tömören, és megrajzoltam egy szövegbuborékot. Tatsuya mosolya egy kicsit kiszélesedett, de nem mondott semmit.

A megbeszélés további része megszokottan telt. Araki-sensei magyarázott, aztán kiabált Murasakibarával, aztán folytatta a magyarázást. A megbeszélés végén a nő csípőre tette a kezeit, és megkérdezte, van–e valakinek kérdése. Mikor senki sem jelentkezett, Araki-sensei felsóhajtott, és az ajtó felé intett.
– Most mehettek. Holnap hosszabb edzést tartunk, szóval pihenjétek ki magatokat! – utasította a fiúkat, akik bólintottak, hogy felfogták, majd elindultak kifelé a teremből. Himuro felállt, nyújtózkodott egy kicsit, majd felém fordult.
– Akkor még áll, hogy ma korrepetálod Atsushit, ugye, Nakasawa-chan? – kérdezte mosolyogva, mire én csendben bólintottam. Mindössze három órája volt, mikor megkért, hogy gyakoroljak Murasakibarával, még nem gondoltam meg magam. Míg én a lapjaimat és a tolltartómat pakolásztam, Tatsuya elment összeszedni Atsushit, hogy az óriás ne menjen el. Lehet, hogy általában nem érdekelte semmi, de az ilyenek alól mindig megpróbálta kihúzni magát. Még csak kevés korrepetáláson volt, és ezekből mindössze egyszer sikerült valamennyi tudást kicsikarni belőle. Akkor sem tanítottam neki semmit. Felsóhajtva pakoltam be a táskámba a cuccaim, majd a cipzár behúzása után elindultam kifelé.

****************

Himuro tartotta az ígéretét, és Murasakibarával együtt hazakísért, de amint elértük a házunkat, Tatsuya egy "Számítok rád, Nakasawa-chan!" felkiáltással távozott, egyedül hagyva engem az óriással. Atsushival most is néztük a hátát egy darabig, majd szó nélkül bementünk a házba. A konyhába érve Murasakibara azonnal az asztalon lévő sütistálhoz fordult, míg én előszedtem a papírjaim, és ismét rajzolni kezdtem. Igen érdekes korrepetálásnak néztünk elébe megint. A legfurább mégis az volt, hogy a csend cseppet sem volt kellemetlen. Egyszerűen csak mindketten a saját dolgunkkal foglalkoztunk.
Nagyjából fél óra telhetett el így, mikor Atsushi megtörte a csendet.
– Naka-chiiiin – kezdte, mire felnéztem rá. Ő egy kicsit megemelte a tál egyik végét, így mutatva azt, hogy üres.
– Igen?
– Elfogyott a süti – jelentette ki faarccal. Én egy pillanatig csak néztem rá kifejezéstelenül, majd felsóhajtottam, és letettem a ceruzát. Kicsit megtornáztattam a kezem, miközben felálltam és a konyhapulthoz mentem, ami felett a konyhaszekrény volt. Elvileg kellett még lennie sütinek. Ahogy kinyitottam a kis ajtót, szinte rögön meg is találtam a bödönt, amibe anyukám mindig a sütit tette. Anyukám nagy hobbicukrász volt, így nálunk mindig volt valamilyen édesség.
Az egyetlen baj az volt, hogy a bödön a legfelső polcra volt feltéve. Lábujjhegyre álltam, hogy levegyem, de nem értem el. Már készültem felmászni a pultra, mikor egy kéz landolt mellettem a pulton, és egy test nyomódott a hátamnak. Atsushi mögöttem állt, de könnyedén levette a bödönt, amit ki is kaptam a kezéből, amint az elérhető távolságba került. Szembefordultam a fiúval, aki szúrós tekintettel nézett rám, amiért elvettem tőle a sütiket.
– Az edző huszonhét sütit hagyott neked, Fukuinak és Himurónak, azzal az üzenettel, hogy harmadoljátok el. Először Fukui ér oda, ő megeszi a sütik harmadát, aztán elmegy. Másodjára Himuro érkezik meg. Ő megeszi a megmaradt sütik harmadát, és hazamegy. Csakhogy ezután Okamura ér oda, aki megeszi a sütik egyhatod részét. Hány darab süti maradt neked? – kérdeztem, rezzenéstelenül állva Murasakibara ölni kész tekintetét.
– Tíz – válaszolta azonnal, és levette a fedőt a bödönről, és kivett belőle egy kekszet. Egy pillanatig csak sokkosan álltam a pultnak dőlve, nem tudva, mit csináljak. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar meg fogja válaszolni a kérdést. De végül csak felé tartottam az edényt, amit ő el is vett, majd visszament az asztalhoz.

Ez után pedig visszaállt a csönd. További egy órán keresztül nem szóltunk egymáshoz, aztán Atsushi ismét rám emelte a tekintetét, és megszólított.
– Naka-chiiiiin!
– Igen? – tudakoltam, fel sem nézve a rajzomról. Épp egy zsákolás részleteit dolgoztam ki.
– Éhes vagyok – közölte, mire rá emeltem a tekintetem. Erősen kételkedtem benne, hogy komolyan mondta. Most evett meg egy rakat süteményt. A szemébe nézve próbáltam rájönni, hazudik–e, de semmi ilyesmire utaló jelet nem találtam. A hajamba túrva dőltem hátra a széken, és a hűtő irányába néztem. Nem volt otthon kész étel, így kénytelen voltam összedobni Murasakibarának valamit én magam.
– Nincs több édesség itthon. Leves jó lesz? – kérdeztem halkan, mire a center vonakodva bár, de bólintott.
Miközben a hozzávalókat készítettem elő, újabb kérdést tettem fel Atsushinak.
– Ha hat répát fele-fele arányban tizenhat és tizennyolc darabra vágunk, hozzáteszünk még egy ötvennégy felé darabolt petrezselymet és pontosan hatvannyolc szál tésztát, hány darab összetevő van a levesben? – kérdeztem, miközben megsóztam a levest.
– Kétszázhuszonnégy – felelte, szinte nem is gondolkozva a válaszon. És még jól is mondta.

Épp elzártam a gázt a lábas alatt, mikor csöngettek. Gyorsan megtöröltem a kezem egy konyharuhába, majd Atsushira néztem.
– Ha Himuro–kun kérdezi, tanultunk, és már elpakoltuk a cuccokat – közöltem a fedősztorit, aztán kirohantam az ajtóhoz. Ahogy sejtettem, Himuro állt az ajtó előtt, szokásos mosolyával az arcán.
– Szia, Nakasawa-chan! – mondta kedélyesen, miközben beljebb jött, és levette a cipőjét.
– Szia – motyogtam, miközben becsuktam mögötte az ajtót. Miközben megszabadult kabátjától is, Tatsuya beleszagolt a levegőbe. Az egész házat belengte a leves illata.
– Főztetek? – nézett le rám, mire csak megvontam a vállam.
– Csak én. De Murasakibara–kun még a konyhában van – mondtam, és elindultam az említett helyiség felé. Biztos voltam benne, hogy Himuro követni fog, ezért megtartottam a konyhaajtót, mikor odaértem. Tatsuya megfogta a fát, hogy ne kelljen tartanom, majd Murasakibarára mosolygott, mikor meglátta.
– Szia, Atsushi. Tanultatok? – kérdezte kedélyesen, mialatt leült az egyik székre. Murasakibarával egyszerre bólintottunk, majd én két konyharuha segítségével az asztalra helyeztem a lábast. – És Nakasawa-chan, akkor eljössz szombaton? – fordult felém Tatsuya, mikor a tányérokat vettem elő.
– Igen – feleltem tömören, és letettem eléjük az edénykéket, míg én magam elmentem a pálcikákért, és a merőkanálért.
– Akkor szokás szerint érted jövünk majd, oké?

******************

Ezen a hétvégén valamiért többen voltak, mint eddig. Az emberek hosszú sorokban álltak a kapuknál, és mindenki elég ingerültnek látszott. Nagyon hideg volt, én sem szívesen vártam odakint. Az emberek folyamatosan összeütköztem, néha-néha nekem is nekem jött valaki. Ahogy pedig beljebb értünk, úgy lett egyre több az ember. Éreztem, ahogy tömeg szépen lassan magával sodor, de nem mondtam semmit. Az ajtóig csak eltalálok egyedül is, ha elvesznék, majd ott megvárom a fiúkat. Egy újabb ember lökött meg, ezáltal majdnem fellökve, de szerencsére sikerült talpon maradnom. Eddig sem küzdöttem túlságosan a tömeg ellen, de ezután minden próbálkozással felhagytam. Ekkor valaki elkapta a kezemet, és maga után húzott. Riadtan néztem fel a kéz tulajdonosára, de nem szólaltam meg. Murasakibara nem nézett rám, de biztosan fogta a kezem, és egyre közelebb húzott magukhoz. A kezem szinte teljes eltűnt Atsushiéban.

Murasakibara lassan maga elé húzott, így a fiú szinte teljesen körülvettek. Himuro, aki mellettem jött, lenézett rám, majd a hátamra tette a kezét, ezzel felhívva magára a figyelmem.
– Nézd! – mutatott az egyik irányba, én pedig tekintetemmel követtem az irányt. – Az ő meccsüket fogjuk majd megnézni később – mosolygott. A mezük színe alapján nem voltak ismerősek, de az alacsony, barna hajú lányt, és a fura szemöldökű srác ismerős volt. Aztán leesett.
– Nem mellettük ültünk múltkor a lelátón?