Lovely as you are | fordítás

3.

Amikor Alfred kinyitotta a szemeit, minden sötét volt, ő pedig megzavart és bizonytalan. Mégis, annak ellenére, hogy mennyire rosszul volt, hogy mennyire sajgott mindene, és mennyire meg volt ijedve, abban biztos volt, hogy a szemei nyitva voltak. De hiába; minden ugyanolyan sötét maradt, mint mikor nem volt magánál.

Vak rémületében összerezdült és felpattant, megpróbálva felülni, de azonnal kezeket érzett a mellkasán, amik visszanyomták fekvő pozíciójába. Megpróbálta kinyitni a száját és mondani valamit, kiáltani bármit, de valami megakadályozta – hirtelen ráeszmélt, hogy egy cső az, a szájából, a torkán lefelé. Nem látott semmit, nem tudott beszélni, fogalma sem volt róla, hogy hol van vagy mi történik vele, vagy hogy ki az, aki visszanyomta ebbe az ágyba.

Alfred még sosem félt ennyire életében.

Pár perc múlva érezte, hogy fáradtság vesz erőt rajta. Becsukta a szemeit, és egy álmatlan, sötét tudattalanságba merült.

.

Nem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el a meccs és aközött, mikor először igazán magához tért. A második alkalommal, mikor felébredt, még mindig csupa sötétben, sikerült arra a következtetésre jutnia, hogy egy kórházban van; és a cső a torkán arra szolgál, hogy segítse a légzését. Az, hogy miért nem látott semmit, meg hogy miért volt az egész teste ilyen zsibbadt, rejtély maradt. Legalább a hallásával nem volt semmi baj. Egy ismerős hangot hallott. Hangos volt, és határozott, izgatott és nyugtalan. Ez egy kicsit megnyugtatta. Alfred felemelte a karját a hang forrása felé. Nagyon megnyugodott, amikor minden probléma nélkül sikerült megmozdítania. Egy pillanatra attól félt, ettől a képességétől is meg lett fosztva.

„Hé, hé, felébredt! Ébren van!”

Másodperceken belül két kéz ragadta meg a kinyújtott ujjait. Olyan erősen fogták meg a kezét, hogy már fájt. De Alfred nem bánta. Ez a fájdalom semmi sem volt.

„Szia, bajnok. Jól vagy?” – kérdezte az Edző. Alfred bólintott, amennyire tudott. Ám minden egyes másodperccel, amit ebben az elviselhetetlen sötétségben töltött, egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Egy kicsit hazudott, amikor az Edző kérdésére bólintással felelt. „Hé, doktor, itt!”

     A szemeim iszonyatosan fájnak, Edző bá’.

     Nehéz lélegezni, Edző bá’.

„Oh, Alfred. Végre magadnál vagy.”

Ez a hang ismeretlenül csengett. Miközben az ismeretlen beszélt, érezte, ahogy az Edző a szájához húzza a kezét és óvatosan megcsókolja a kézfejét. Alfred könnycseppeket érzett az arcán. Legalábbis számára azoknak tűntek. Azt kívánta, bárcsak megnyugtathatná, hogy ne sírjon.

„A nevem Toris Laurinaitis. Én vagyok az orvosod erre az időre.”

A férfi hangja barátságos és törődő volt. Még ha nem is ismerte, Alfred boldog volt, hogy egy ilyen kedves hangú doktor vigyáz rá.
„Bizonyára fáradt vagy. Elmondom, hogy miért is vagy itt, és hogy mikre volt szükséged. Amikor három napja behoztak, mindkét szemed környékén bevérzéses törések voltak – a szemeid körül a csontok kisebb darabokra törtek nagy erő hatására. Két ütés miatt, Mr. Beilschmidt állítása szerint. Mindkét szemeden műtétet hajtottunk végre; és ezért szükséged lesz egy kis időre, mielőtt újra látni tudsz majd. Arról pozitívan vélekedünk, hogy biztosan visszanyered a látásod. Ám teljesen őszintének kell lennem veled. Van egy kis esélye annak is, hogy örökre elveszted azt.”

Dr. Laurinaitis szünetet tartott. Alfred érezte, ahogy az Edző remeg.

„Valamint, az állkapcsod is el volt törve. Ezen szintén műtéti beavatkozásra volt szükség, és emiatt kellett mesterséges úton is biztosítani a légzést. Ne aggódj; a cső csak holnapig lesz bent. Csak amiatt kellett, mert az állkapocs környékének beduzzadása miatt nehezedre esett volna önállóan lélegezni.”