Lovely as you are | fordítás

1.

A legutóbbi alkalommal, mikor valaki kihívta Ivan-t a Rettenetest, – pár hónappal ezelőtt – a férfi harminc másodoercen belül eszméletlenre verte az ellenfelét, egyetlen csapással.

„Pontosabbnak kell lenned. Minden egyes ütésednek tökéletesnek kell lennie, érted?“

Kész csoda volt, hogy valaki egyáltalán kihívta az elmúlt évben. A csúcsra vezető útja után vér tapadt a kezéhez.

„Ne áldozd fel az erődet a gyorsaságra. Koncentrálj, Al. Én erőt, gyorsaságot és pontosságot akarok.“

Azért kapta ezt a becenevet, mert öt évvel ezelőtt; mikor még nem hívhatta magát világbajnoknak, annyira megvert egy játékost, hogy az még a ringben kómába esett. Kómába, amiből azóta sem tért magához.

„Már megint a lábujjaidon vagy, tessék. A vállad meg fog ölni.“

És ennek ellenére is, pár hete a fiatal amerikai, Alfred 'A Hős' Jones, aki minden elvárás ellenére gyorsabban küzdötte fel a nevét a ketrecharc világába, mint arra a legtöbben számítottak, kihívta a váltósúly kategória világelsőjét. Ivan Braginsky-t, Ivan-t, a Rettenetest.

„A hatótávolságod, Al. Hatótávolság! Messzebbre is tudsz ennél ütni.“

És Alfred, életében először, rettegett.

Ezek voltak a goldolatok, amik ki-be jártak Alfred fejében, ami csakhamar szédülni kezdett, miközben ő csak püfölte a boxzsákot, végtelenül. Érezte a zsák ellenállását a bekötözött ökle és a fedetlen lábszára ellen, nézte, ahogy eltávolodik, aztán gyorsan még egyet ütött, ahogy visszatért. A talpa alatt már látszott az izzadság. De ő folytatta, nem állt meg egy másodpercnél több időre, miközben az edzője mellette állva bíztatta. Elképzelte, hogy a boxzsák helyett Ivan Braginsky áll vele szemben. Mintha ettől gyengébbek lettek volna a csapásai. Ezt nem vette észre.

Alfred egyik adottsága volt, hogy meg tudta győzni magát, hogy nem fél. Nem egészen volt biztos benne, hogy mikor jött el az a pont az életében, de egyszer csak annyiszor mondta magának, hogy 'nem félek', hogy tényleg el is hitte.

„Állj le, állj le, ez így nem működik.“

Nehezére esett normalizálni a lélegzését, és megtartani az egyensúlyát a remegő lábain, amikor az Edző közé és a zsák közé lépett. Alfred érezte a szíve szabálytalan dübörgégét a mellkasában, érezte, hogy a térdei össze fognak rogyni ő pedig a földre zuhan, érezte, ahogy a teste cserben fogja hagyni egyszer. Az Edző mélybarna, szinte vöröses szemei őt fürkészték; végigmérve tetőtől talpig. A szemöldökét felvonva, ajkakat gondterhelten összeszorítva, az Edző a derekára tette a kezeit. Nagyot sóhajtott.

„Még nem láttalak ilyennek edzés közben.“ – mondta – „A nagyanyámat se tudnád kiütni ezekkel az ütésekkel.“

„Hé, ez mégiscsak egy kicsit durva volt, nem gondolod, főnök?“ – Alfred hangja rekedtes volt. Már olyannyira hozzászokott az Edző kemény humorához, széles mosolyához és halk, mély nevetéséhez, hogy nem igazán tudta fenntartani a teljes komolyság látszatát.

„Szünetet tartunk. Igyál egy kis vizet, bajnok.“

Alfred keze remegett, ahogy a szájához emelte a kulacsát. Csak akkor vette észre, mikor a hideg víz végigfolyt az állán, és lecsöppent a mellkasára. Az egyensúlyérzéke teljesen tönkrement, az elméje meg tele volt mindenféle hülyeséggel. Felkapott egy törölközőt és az arcára szorította, mély lélegzetvételek közepedte. A sötétben Ivan Braginsky arcát látta.

„Ülj le, Al.“

Így tett; az Edző mellé telepedett a gyakorló ring fekete anyaggal borított szélére. Ők voltak az utolsók az edzőteremben – az idő már a tíz-harmincon is túl járt, és az Edző hiába próbálta rábeszélni Alfred-ot, hogy menjen haza és pihenjen. Alfred minden alkalommal elutasította. Annyit akart készülni a következő pár hétben, amennyit csak tudott. Érezni akarta, hogy olyan erős, amilyen csak lehet, és hogy egyetlen alkalmat, egyetlen másodpercet, egyetlen lélegzetvételt se pazarolt el. Ahogy ott ültek, az Edző vállon veregette Alfred-ot.