Lovely as you are | fordítás

8.

A hazafelé vezető taxiút csak tizenöt perc volt. Alfred és Arthur mindketten kimerülten gubbasztottak a hátsó ülésen, csöndben és halkan lenyugodva az adrenalintól. Alfred megmutatta a sofőrnek, hol álljon meg pontosan, átnyújtott neki egy bizonyos összegű kézpénzt, majd mindketten kiszálltak.

„Itt is volnánk. Otthon, édes otthon." - mondta Alfred, miközben előkereste a lakáskulcsait.

Arthur némán követte, körülnézve New York sötét utcáin. Hajnali kettő vagy talán három óra felé járhatott az idő. Ahogy Alfred fellépkedett a lakásához vezető lépcsőkön, Arthur a hátát figyelte. Már nem a kórházi köpenyeket viselték. A lépcsőház halovány megvilágításában látta, ahogy Alfred hátizmai meg-megfeszülnek. Úgy gondolta, olyasmi lehet egy érintése, mint a kórházban annak az ablaknak - határozott, alaposan kidolgozott, és meleg. Megpróbált ez alá belátni; Alfred belsőjébe, abba, hogy mi zajlik a szívében, és hogy mit evett vajon vacsorára, de nem tudott. Az egyetlen eredmény, amit elért, miközben sikeresen ellenállt a kísértésnek, hogy kinyújtsa a karját és rásimítsa a tenyerét a hátára, egy kellemes, megnyugtató érzés volt, ami valahonnan a gyomrából kiindulva az orrán és az arcán bontakozott ki.

A harmadik emeletre felérve Arthur már alig kapott levegőt, ellentétben Alfred-al, akinek a légzése alig tért el a normálistól. Még akkor is, ha ezelőtt napokat feküdt bezárva. Ezt az épületet valamifajta varázslat övezte, a félhomályában és a csöndjében megbújva - egy egyébként olyan hangos és zavaros város közepében. Alfred bedugott egy kulcsot a zárba, elforgatta, kinyitotta az ajtót, és belépett a sötétbe.

„Lépj csak be" - intett, és felkapcsolt egy lámpát. „Bocsi a rendetlenségért."

Arthur átlépte a küszöböt, és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. És; csakúgy, mint ahogy azt Alfred is állította, a lakás rendetlen volt. Szűk, és kicsi, és a nappali csak egy kanapéból, egy tévéből, egy kis asztalból, és az egyik falnál kialakított konyhából állt, ami kizárólag csak a legfőbb igényeket elégítette ki berendezésügyileg.

„Nem volt alkalmam, hogy kitakarítsak, mielőtt még a szart is kiverték belőlem." - vonta meg a vállát Alfred. Levetette a vékony dzsekit, amit viselt, ledobta a kanapé háttámlájára, majd kibújt a cipőjéből is. Mindenhol különféle ruhadarabok hevertek, össze-vissza, Starbucks-os poharak, amik talán még nem is voltak üresek, üres instant-tésztás tálak, valamint chips-es zacskók, és egy puhára püfölt boxzsák a sarokban. A szoba túlsó oldalán Arthur két ajtót látott - amiről nagy bizonyossággal gondolta, hogy a fürdőszoba, és Alfred hálószobája. Ám a rendetlenség és szétszórtság ellenére Arthur otthonosan, kényelemben és biztonságban érezte magát. Jobban, mint bármilyen kórház szobájában, ami csupán a puszta létével a hibáira emlékeztette.

„Csak tessék, érezd magad otthon. Kérsz egy pohár kávét, esetleg egy tésztatálat, vagy valamit? Szolgáld ki magad, a hűtőt megtalálod." - Alfred megbotlott a szétdobált ruhákban, miközben átvágott a helyiségen. Arthur keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt, nekidőlt a falnak, és egy kicsi, vidám, görbe mosollyal figyelte.

„Azt hittem, hogy mint egy profi atlétának, a gyorskaja és az instant tészta nem igazán elfogadható étrend." - csipkelődött.

„Na ja, de itt-ott még én is csalok." - Alfred kacsintott. A konyhában nekilátott egy porból készült kávénak. „Baszki, de fáradt vagyok."

„Aludj. A kávé nem segít hosszútávon, az csak elterjedt tévhit." - reagált Arthur. Alfred mozdulat közben megdermedt, és a válla fölött hátrapillantott.

„Te nem vagy fáradt?" - kérdezte.

„Én. Áh. Nem látod rajtam, hogy szinte kicsap az energia?"