Lovely as you are | fordítás

5.

Arthur úgy nézett, mint aki valami undorítót szagolt; orrát ráncolva és a szemöldökeit összevonva, miközben Alfred kényelembe helyezte magát az ágya végében.

„Minden amerikai ilyen iszonyatosan udvariatlan?”

„Oh na ne mondd, hogy nem vagy kíváncsi” – makacskodott Alfred. „Nem akarod tudni, hogy hogyan vakultam majdnem meg? Miért tudok csak bébiételt enni? Mi az oka annak, hogy alig tudok járni?!”

„Egy másodperce tökéletesen sétáltál.”

„Nézd” – Alfred levette a szemüvegét és hunyorgott. „Nem látom a szemeid alakját sem. Vagy azt a kis dühös arcodat.”

„Elnézést, hogy mi-’’

„Ezelőtt olyan látásom volt, hogy még a pórusaidat is láttam volna.”

„Sajnálatos módon számodra, a bőröm tökéletes, szóval nem hiszem.”

„Kérdezd meg, hogy hány ujjadat mutatod.”

„Hány ujjamat mutatom?”

„Oké, még így is meg tudom állapítani, hogy semennyit.”

„Odanézzenek, igazi csoda történt.”

„Olyan hangulatromboló vagy, tudod?” – Alfred visszatette a szemüvegét az orrnyergére, de nem ment vissza a saját ágyára.

Tetszett neki, ahogy Arthur beszélt, azzal a sok ellenszenvvel de mégis finoman. Annyira savanyú, szarkasztikus és kedvelhetetlen volt, hogy talán ez keltette fel ennyire Alfred érdeklődését. Olyan volt, mint egy kihívás, és Alfred soha nem hátrált meg egy kihívástól sem. Volt egyfajta melegség, egyfajta törődés a szemében, smaragdzölddel keretezve, ami elárulta minden egyes hideg tulajdonságát és vonását. Lehetséges, hogy ez volt az a kis szikra, ami miatt Alfred ennyire meg akarta ismerni Arthur-t. Nem lehetett tényleg ennyire elzárkózó és egyfolytában mérges. Alfred még soha életében nem találkozott senkivel, aki egyből megmutatta volna az igazi kilétét. Kivéve persze saját magát.

„Mi lenne, ha...” – kezdte – „...egyszerűen csak végig hallgatnád a monológom? Jó lenne már letenni ezt a terhet a vállaimról.”

„Nos, ahogy mondani szokás, ’ez egy szabad ország’. Még ha el is utasítanálak, biztos vagyok benne, hogy elmesélnéd. Úgyhogy mondd csak.”

Alfred bekapott egy csokoládét, amit még Arthur adott neki. Finom volt, karamellkrémmel töltött.

„Kisgyerek koromban mindig is hős akartam lenni.”

„Nem tudtam, hogy ez az élettörténeted lesz.”

„Nem is az, ne aggódj.” – mosolyodott el Alfred. „Tudod, mi az az MMA?”

„Ketrecharc. Persze.”

„Ismered az UFC-t?”

„Nagyon kicsit. Csak egy nevet ismerek, azt, amit mindenki más is.”

Alfred gyomra összerándult.

„A jelenlegi bajnok, azt hiszem. Ivan a Rettenetes. Az igazi nevével nem vagyok tisztában.”

„Ja, ő az.” – Alfred a mosolyával takarta el, hogy mennyire kényelmetlenül érzi magát. Kényelmetlenül, de Arthur úgyse vette volna észre.

„Akkor... te is egy játékos vagy?”

„Igen. Amikor kicsit fiatalabb voltam, úgy gondoltam, hogy menő lenne leverni a helyi ’rosszfiúkat’. Tudod, a kölyköket, akik cigit meg drogokat árulnak, és ellopják az idős nénik táskáit. Hős akartam lenni, aki megvédi az ártatlanokat. Öt évvel ezelőtt, az Edző – mármint, az én edzőm – elkapott, és azt mondta, van tehetségem ehhez. Felajánlotta, hogy edzeni fog.”