Wish-fools

2. fejezet 🏐

Egy hét telt el az iskolakezdés óta, ahol minden elsős diák elkezdhette azt érezni, hogy megtalálta a helyét. Nem mindenki, de a legtöbben. Lezajlottak az évnyitó utáni események, a klubokba való beszervezésről, a feladatok és posztok kiosztása az osztályokban, a kisebb ismerkedős körök, amiben Akaashi nem igazán vett részt. Sokkal jobban érdekelte iskola után a sport vagy épp a tanulás már most, de az első benyomás után, nem mert többször a terem körül ólálkodni egészen addig a napig, míg nem eljött az idő, hogy megtörténjen az újoncok beavatása az első edzésen. Ahogy körbenézett már az öltözőben, de most a sorakozónál is, túl sok embert látott maga körül Akaashi is, ami miatt egy egészséges stressz ragadta magával, köszönhetően az ösztönös megfelelési kényszernek, s az ismeretlentől való félelemnek. Nem gondolta volna, hogy ennyien szeretnének majd jelentkezni, és pont ezért nagyobb a veszélye a kiszórásnak, fogalma sincs mi mennyire jó és honnan érkezett azon kívül, akiket már az osztályában megismert, de az is csak két fő. Ilyenkor szokásosan, még komorabb ábrázatot öltött arca, mert amikor stresszesen próbál ura lenni érzelmeinek, a szokásosnál is komorabbá sikerült válnia, ahogy most is. Az aurája miatt még az osztálytársai sem merték igazán megszólítani. Ez csak fokozódott nála, amikor az összes senpai bevonult a tornaterembe, velük szemben, majd mint egy hullámvasútnál, hirtelen le is zuhant az érzés, amikor meglátta a más ismerős arcot a túlsó oldalon, amit legelső pillantásra nem ismert meg az égnek álló haja miatt. Nem számolt vele, hogy megjegyezte volna őt egy olyan apróság miatt, mint ami a legelső nap történt, így hangulatától eltérően meglepve figyelte, hogy elé lép az alak, harminckettes mosollyal.
- Szóval tényleg itt vagy, Atsushi ugye? - túlontúl barátságos közeledésre csak még inkább fura fintorral nézett rá, s bár hangjába belefolyt némi tiszteletlenség, mégsem érezte annak válaszát.
- Akaashi... - javította ki a vigyorit, aki erre csak zavart tarkósimogatással folytatta, mintha rendszeres lenne közöttük a párbeszéd.
- Örülök, hogy eljöttél, a múltkori után kíváncsi lettem, hogyan játszhatsz. Kicsit hiányában vagyunk a feladóknak, remélem bekerülsz majd a csapatba – a végét sem mondta halkan, mi több a saját harsány módján, amire nem csak ő, mindenki körülötte elég meglepetten nézett.
- Hé, Bokuto! – kiáltott valaki hátulról, amire a megszólított vígan fordult meg, de pont ebben a pillanatban olyan pontosan kapott a képébe egy lecsapott labdát, hogy még a hátsó sorban is hallotta, hogy az elsősök a meglepettség után a nevetést próbálják visszafogni, amit viszont a felsőbb évesek nem tartottak vissza. – Ne írj még le, ebben a félévben még én adok fel neked is! – egyedül a mondhatni sértett fél nem kuncogott rajta, amit Akaashi teljesen megértett, épp ezért sem nevetett maga sem a helyzeten, csak kíváncsian figyelte meg a mostani feladót, ha már kiderült, hogy ki is az. Az már egészen biztos, hogy harmadéves, épp csak azt nem tudja, miért félévet mondott az év helyett. Talán olyan gondja lenne amiről nem tudnak még, vagy csupán ilyen fontos a harmadévesek számára már a továbbtanulás, hogy az utolsó hónapokban nem tartoznak a kezdő csapathoz? Míg ezen gondolkodott, a fejbekólintott alak feltápászkodott a földről, panaszkodva, hogy most miért mondta ezt, majd megint felé fordult elgyötört arccal, de biztatóan fogva meg a vállát.
- Ganbare, remélem hamarosan játszhatnunk együtt – majd megfordult és visszaállt a helyére. Bár általános volt a gesztus, a megelőző jelenet pedig nem mindennapi és nem feltétlen ösztönző, mégis ez elég volt ahhoz Akaashinak, hogy megnyugodjon, hogy ne stresszeljen sem a létszámon, sem a lehetőségein. Hogy bátrabban vágjon neki a bemutatkozásának, és az első edzés rituáléjának. Ez osztálytársainak is feltűnt egyből, hogy kicsit másabb, mint az osztályban volt, lelkesebb, de még maga sem tudta volna eldönteni, hogy magától is ilyen lett volna, vagy a lökött senpai biztatása az, ami lelkesedéssel ruházta fel.