Wish-fools

1. fejezet 🏐

Mindenki ismeri már a klasszikus japán iskolakezdési jeleneteket. Virágzanak a Sakura-fák, romantikus sziromhullás közepette sétálnak a diákok az iskola felé, ahol a tanévnyitó elkezdődik, s ezzel rengeteg elsőéves diák egyben új életet kezd egy új helyen. Akaashi is egy ilyen napra számított, hisz szinte törvényszerű ilyenkor a jó idő, legalább addig, míg beér az iskolába, de ez nem egészen az ő napja volt. Bár semmilyen előrejelzés nem tett rá utalást, viharral kezdődött a reggel, persze csak az után, hogy a nebulóknak már be kellene lassan érni az intézménybe, csak hogy felkészületlenül érje őket. Kevesen hordtak magukkal esernyőt, a legtöbben inkább az egyenruha zakóját terítették a fejükre és futottak tovább az őrült eső elől. Akaashi ennél nyugodtabb volt, nem volt szándékában végig futni a távot az iskola felé, sportember lévén se, így csak szakaszokban futott, néha fedezéket találva a csapadék elől. Az utolsó előtti ilyen szakaszban viszont annyira nekikezdett az eső, hogy az utolsó fa tövében talált részen, amit egy hirdetés védett, már szinte teljesen elázva ért be, bosszankodva azon, hogy igazán kihúzhatta volna még az idő addig, míg beér. Rendezett emberként, ha esernyővel nem is készült, de egy anyag zsebkendőt tartott mindig magánál, amit csak előkapott a zakó zsebéből, majd arcát törölgetve próbált legalább egy kicsit újra szárazabb érzést kelteni, ez viszont annyira elvonta figyelmét és látását, hogy riadtan csak arra lett figyelmes, feje mellett csattan egy kéz, és már csak egy másik ázott figurát látott maga előtt alig húsz centire. Annyira ledöbbentette a látvány, hogy az elázás miatt elnyújtott tincsei mögül csak nagy kék szemekkel meredt a fazonra, akinek hasonlóképp állt a haja, épp csak furcsa színnel, mintha a szürke festés már épp lenőne, s egy ijedt arany tekintet kandikált ki alóla. Ahogy rémülten nézett rá, a kendő mögül épp csak a szeme és orra látszott ki, elég fura volt a pillanat egészen addig, míg az idegen alak meg nem szólalt.
- Ah, bijin* – (*japán szó, jelentése ~ szépség: lányokra használják).
Ezt hallva olyan szerencsétlen arcot vágott, hozzá értetlen szemekkel, épp csak a fintorgás nem látszott addig, míg el nem engedte a kendőt arca elől, amit a másik alak viszont már nem látott, mert elfordult a kapu felé.
- Szívesen segítenék, de el fogok késni... és még a barátnőm is megölne. Sumimasen, Bijin-chan – majd azzal a lendülettel el is lökte magát a fától, hogy úgy rohanjon befelé, ordítva, mintha hadat üzent volna az esőnek és ellene futna egy csatába. Akaashi csak hitetlen és értetlenségtől torz arccal állt tovább a fa tövében és csak nézett utána, míg el nem tűnt a fordulóban.
„Jó, nem látta, hogy nadrág van rajtam, de mégis..." – gondolkodott el hogy miért hívta így, mert hát fiúként nem túl hízelgő, ha ezt mondják valakire. Megfogta pár lekonyult tincsét, morzsolgatta kicsit ujjai között, majd sóhajtva konstatálta, hogy ideje lesz vágatni belőle, végül a lassacskán elálló eső utolsó csepergésében már szinte mit sem törődve az elázással besétált az iskola területére, és még épp időben ért be, sok hasonlóan csatakos társával együtt.

~*~

A nap fele, kis túlzással a száradással telt, de nem csak Akaashi számára, majdnem minden osztálytársa sőt diáktársa is ettől szenvedett, hisz nem volt még annyira meleg az idő, hogy ázottan jól viseljék zakó nélkül a napot, de átöltözni sem lett volna illendő az első nap. Talán csak a lányoknak, hisz nekik kellemetlenebb a fehér blúz átázása. Épp ezért sem zavartatta magát, nem érezte kínosnak a saját elázását, hisz nem az a nyíltan szívbajos típus, mi több túlságosan is hűvös természet a külső szemlélők számára. Talán ezért, talán mert az évnyitó után az első órai bemutatkozása sem volt a legmeggyőzőbb, de nem sokan keresték a társaságát, már az első nap. A fiúknál persze szokásos, hogy mindenki szót ért szinte mindenkivel, de már a nap vége felé feltűnt neki az, hogy nem érzett egyik osztálytársánál sem olyat, hogy év közben akár tartós barátságba kerülne vele. Szerencséjére vagy sem, nem izgatta különösebben ez a szocializációs forma, mert magának való típus, s nem riad vissza némi magánytól sem, ugyanakkor szívesen beszélt bárkivel, aki odalépett hozzá, még akkor is,ha a bemutatkozását hozták szóba. Számolt ezzel is, mikor már előre tudta, hogy mit fog mondani. Szeret röplabdázni, korábbi iskoláiban is a csapat része volt, és ebben az iskolában is szeretné ezt tovább vinni. Épp csak nem tűnik annak a tipikus sportembernek külsőre, inkább egy törékenyebb, tanulós fajtának.
- Te sem nézel ki úgy, mintha jó tanuló lennél, mert focizol is, sportos vagy, és nem szemüveges. Mégis te beszéltél az elsősök nevében a pódiumon az évnyitón. – ezzel a mondhatni bókoló visszaszúrással könnyen oldotta a hangulatot, hogy ne ellenségeskedésbe torkolljon mások felől a dolog, s mások szerencséjére nem tudta még meg ebből senki, hogy mindezt az ő javukra teszi, mert maga is be tud gurulni tartós megpróbáltatás után, s akkor nem válogatja meg a szavait. Épp csak sok dolgot könnyen elenged a természete, ha úgy érzi nem éri meg rá erőt vesztegetni.

Az utolsó órák után, még nem volt kedve egyből hazamenni, hisz már tudta előre, a család, pláne anyja részletes faggatásba fog kezdeni, amint hazaér majd, s előtte szívesen kapcsolódna ki. Hiányolta azt, hogy első nap még nem hirdették meg a klubokba való jelentkezést, s hogy pont ezért még nem tudta biztosítani a jelentkezését a röplabda csapathoz, de a kíváncsiság még így is hajtotta. Az évnyitón kapott iskolatérkép ezen nem sokat segített, hisz csak a tornatermek jelzését adták meg, de hogy ki tartózkodik ott iskola után, azt nem. Így nekiindult az iskola kampuszának a felderítésére, jobb híján egyedül, hisz a legtöbben már hazafelé mentek. Sorban haladt az épületek között, ami nem volt a legjobb ötlet, mert mint várható volt, a leghátsó tornaterem volt az, ami őt érdekelte. Nem az épületi, a külső bejárat felől állt meg az ajtóban, kémlelve az üres termet, hisz első nap, még csak az évnyitó zajlott le jószerivel, nem is várta, hogy máris láthasson egy edzést, csak a terem kinn hagyott felszereltsége az, amiből felismerte. Jelen esetben a hálót tartó oszlopok, s meglepő mód a hálót is a helyén találta, felszerelve. Talán a nyári edzésekből maradhatott itt, vagy talán sosem szerelik le, épp ezen gondolkodott amikor szemben nyílt az ajtó, és ijedtében majdnem oldalra borult de csak eldőlve imbolygott a fal mellé, felpörgő pulzussal, de nem futott el, nem is állt tovább. Kicsit pihegve hallgatózott, hogy kitalálja, vajon takarítani jöttek-e vagy tanár, esetleg mégis edzés lenne? De az utolsót hamar kizárta, hisz csak egyetlen személyt hallott belépni, nem is beszélt senkivel, csupán a dúdolás zengett a visszhangzó terem falain. Kulcs csörrenés, s gyanúsan a szertárnyitása volt hallható, ahogy a nyikorgás pedig valamit tartó dolog. Nem bírta sokáig, nesztelenül próbált visszaosonni két lépésben az ajtóhoz, hogy kapaszkodva a falba, épp csak be tudjon lesni, és máris megrökönyödéssel érje a felismerés, hogy éppen az a fura figura foglalja be a tornatermet, akivel iskola előtt futott össze, pontosabban majdnem ráfutott, nekipréselve a fának. Az első benyomás után csak még kíváncsibb lett, hisz egyértelműen nem tűnt a srác valami figyelmes vagy érettnek, ezért már az is meglepő volt számára, hogy elhiggye, egy másodévesről van szó minimum, de hogy még röplabdázzon is...
Alaposan végigmérte, a most tornafelszerelésben lévő alkatát, kicsit talán túl sokat is időzve el a látható részeken, irigykedőn mustrálva az izmait. Bár tisztában volt a saját képességeivel, mindig is elképzelt vágya volt az, hogy szeretne erősebb, kitartóbb lenni ehhez a sporthoz maga is, de a pár év alatt csak az állóképességét sikerült egész jóra feltornázni, az izmok elmaradtak. A "nagy" leskelődésében elbambulva, az a pillanat rántotta ki mélázásából, amikor az ismeretlen senpai épp feldobta magának a labdát, s olyan magasra ugrott, s csapta le a labdát, csak úgy zengett a terem, ahogy csattant a vonalon. Egy pillanatra még azt is érezhette, hogy „repül" vagy "lebeg" a levegőben a csapás után, mielőtt leesne, gyakorlottan és büszkén pózolva a jó találat miatt. Akaashi elámult a látványon, s nem volt kérdés, hogy szó szerint egy csapásra megváltozott a véleménye az alakról, amellett hogy továbbra is burkolt irigység fogta el... azaz maga azt hitte, hogy csupán irigység az, amit érez. Egy kis sóhajjal visszahajolt az ajtóból a zárt felére, s hátát nekidöntve meredt fel az égre, elgondolkodva azon, ha ő ilyen, talán a többiekkel együtt még erősebb a csapat, s aggodalommal fűszerezett elhatározás gyúlt benne, hogy mindent meg kell majd tennie, ha be szeretne jutni a kezdőcsapatba, és nem a kispadon töltené az éveket.
Épp csak nem volt elég figyelmes, és az ajtónak dőléssel egy kis zaj is elégvolt ahhoz, hogy a bent gyakorló figyelmét felkeltse, aki – szokásához híven – olyan szertelenül és hirtelen bukott elő az ajtóból, megszólítva, hogy majdnem megint elborult tőle, és a szívéhez kapott ijedtében.
- Oh, Bijin-chan - vigyorgott rá vígan, s a megszólításra Akaashinak eltorzult az arca, magára találva ismét. –Máris jöttél nézelődni? De lelkes vagy, de ma még csak én vagyok itt, a többiek csak holnap kezdenek. Mondjuk lehet mindjárt Yukie is itt lesz, lehet jobb hanem lát meg – Ahogy egyre többet beszélt a fiú vele szemben, úgy lett egyre furcsállóbb Akaashi tekintete, nem csak mert túl sok volt neki a beszéd, de még félig értetlen is, mégis a legzavaróbb számára a megszólítás volt, amit már nem is tudott szó nélkül hagyni, főleg hogy most lehetősége is nyílt rá.
- Ehm... örülnék, ha nem néznél lánynak. – Erre a szószátyár senpai csak végigmérte bugyuta ábrázattal, majd tágra nyílt szemekkel, ahogy lecsapott rá a felismerés, csak egy éktelen, mély hangú, meglepett visítás formájában mutatkozott meg meglepettsége, ami miatt Akaashi befogta a fülét, így a fele mentegetőzést nem is hallhatta, amit az ordítás követett, a többit meg már a hadarás miatt nem értette egészen addig, míg még valaki meg nem érkezett. Egy lány volt, aki szintén kibújt az ajtó mögül, érdeklődve, hogy mit csinál itt és kivel.
- Yoroshiku* – (*örvendek – üdvözlési forma) biccentett a lány felé – Akaashi Keiji vagyok, csak szétnéztem a termek között, hogy mit merre találok.
- Áh, szóval egy elsős – mosolyodott el a lány egy visszafogott, furán macskásnak ható ívvel ajkain. – Én Shirofuku Yukie vagyok, ez a tökkelütött meg itt Bokuto Koutarou. – koppintott is a másik alak fejére, amin Akaashi elmosolyodott, a maga visszafogott módján, a „sértett" viszont csak bánkódva fordult a lány felé.
- Ezt most miért kellett? – váltott át duzzogásba, majd ez után nem nézett egyikükre sem, izmos karba font kezekkel.
- Ne is törődj vele, mindig ilyen hebrencs. Szóval szeretnél röplabdázni? Milyen pozícióban vagy? – kissé meglepte a kérdés, hisz nem várta volna, de nem volt nehéz rájönnie, hogy biztosan ő a csapat menedzsere, és ezért van tisztában ezekkel.
- Feladó vagyok, azaz voltam az előző csapatomnál, remélem ezt elérem majd itt is. – végig kimérten válaszolt, éreztetve hogy nem tudja még pontosan hogyan is viszonyuljon a helyzetekhez újoncként ebben az iskolában, hiába csak diáktársakról van szó.
- Oh, remek. Van kedved bejönni? Koutarou wing spiker, és biztosan jobban adnál fel neki, mint én – karolt a lány az említett karjába, arcát is odadöntve, amivel eléggé vegyes értéseket keltett, hisz a felajánlásra elöntötte a lelkesedés, de ez a mozdulat visszarettentette a dologtól olyan értelemben, hogy hirtelen úgy érezte semmi keresnivalója nincs itt, és nem a sport miatt, hanem mert ők ketten vannak itt. Szerencsére mindig is ura volt ilyen esetekben saját arcának, így – talán – nem tűnhetett fel nekik az a kisebb érzelmi hullám, amin átment, végül csak hálásan biccentett újra feléjük.
- Köszönöm, és sajnálom, de mennem kell. Talán majd egyszer edzésen lesz rá alkalmam. – majd azzal sarkon is fordult, hogy a kijárat felé menjen, tényleg hazaindulva, újfent egyik előre bukó hajtincsét morzsolgatva, s elmélkedve azon, hogy tényleg ideje lenne levágatni.