All Star

Kisaragi Aine

- Annyira ciki volt, hogy az valami elképesztő! – mondtam, mialatt a tenyereimbe temettem az arcom, Yuu meg csak nevetett.
Egy kávézóban ültünk, már lassan másfél órája, én pedig éppen azt meséltem, drága öcsikém hogyan égetett be, mikor Ai-chan először nálunk járt.
- Ezek szerint Junra is lehet számítani a kínos szituációkban – ingatta a fejét Yuu vigyorogva, miközben a szívószálával megkeverte – a már nem létező – italát.
- Ne aggódj, Ai-chan is kapott eleget, mikor megismerkedtem a szüleivel – mosolyogtam, miközben lassan elkezdtük összeszedni magunkat, mert az egyik pincér már nagyon csúnyán nézett ránk.
- De akkor ezek szerint jól megvagytok – mosolygott rám, miközben betolta a székét, én pedig mosolyogva bólintottam.
- Nagyon, hála az égnek – mondtam, és mintegy végszóra, megszólalt a telefonom.

Már három hónapja volt, hogy elhagytuk a kollégiumot, de csak mostanra sikerült belerázódnom abba, hogy segítség nélkül is mindent el tudjak intézni egyedül. Persze ebbe az „egyedülbe" néha – nagyon gyakran – Ai-chan is belenyúlt, főleg akkor, mikor már öten se lettünk volna elegek a munka elintézésére. Ilyenkor beleszólt, és minden megoldódott. Reijivel és Shouékkal azóta is tartom a kapcsolatot, bár mostanában nem látom őket túl gyakran, tekintve, hogy nekik most ott vannak a kouhaiok, akik Shou elmondása szerint, csak ezért lettek idehozatva, hogy őt a sírba juttassák. Igen, a chibi újabban elég nehezen bírja Hachit...

- Ki az? – kérdezte Yuu, mikor végre sikerült kiszednem a telefonom a táskámból.
- Ai-chan – feleltem, majd fogadtam a hívást. – Szia! – szóltam bele, miközben megigazítottam a táskám pántját a vállamon.
- Szia, hol vagy? – kérdezte kertelés nélkül.
Én egy pillanatra megálltam, majd körbenéztem, hátha találok egy utcatáblát, de elég sokáig elhúzódott, mire megláttam.
- A Főutca és a Sakura sarkán, miért? – kérdeztem, miközben Yuu szembefordult velem, és várakozón nézett rám.
- Semmi, látlak. – Azzal kinyomta.
Elvettem a telefont a fülemtől, és értetlenül néztem rá. Ez most mi akart lenni?
- Mi van? - tudakolta Yuu, miközben én visszatettem a telefonom a táskámba, és sóhajtva beletúrtam a hajamba.
- Fogalmam sincs. Azt mondta, látlak, és letette – vontam meg a vállam.
Yuu közben lenézett a kezén lévő órára, aztán elnézett a vállam felett.
- Asszem', én értem. Viszont figyelj, nekem mennem kell, ha nem akarok elkésni a tárgyalásról. Tudsz itt várni még egy kicsit nélkülem? – kérdezte, én pedig bólintottam.
- Igen, persze – mondtam, mire ő megnyugodva felsóhajtott, aztán megölelt.
- Köszi. Akkor, szia. – Azzal futva indult meg lefelé a metró aluljáróhoz.
Egy sétálóutca sarkán álltam, és úgy vártam a megváltást. Komolyan, ha azt sem tudom, mire kell várjak, akkor minek várok? Fújtam egy hatalmasat, aztán kisöpörtem az arcomból egy-két hajszálat, mikor megállt előttem egy taxi, és kinyílt az egyik ajtaja.
- Szállj be! – hajolt ki rajta Ai-chan, én meg csak néztem rá. – Jössz már? – kérdezte egy kicsit hangosabban, mire én megráztam a fejem, hogy visszatérítsem magam a valóságba, aztán beültem mellé a taxiba. – Na, azért! – motyogta, majd nyomott egy puszit az arcomra, és bediktálta a címet a sofőrnek, aki bólintott, majd elindult.
- Szóval láttál innen a kocsiból – gondolkodtam hangosan, mire Ai csak bólintott egyet.
- Amúgy is téged kerestelek, szóval tökmindegy – vonta meg a vállát, miközben félig-meddig felém fordult, amennyire a biztonsági öv engedte.
- Miért? – kérdeztem, mialatt én is bekötöttem magam.
Holnap fotózásom lesz, nem kéne most kirepülnöm a szélvédőn. Nem néznék ki jól nyakig gipszben...
- Érdekel az új lakásom? – villantott rám egy halvány mosolyt, én pedig habozás nélkül rávágtam, hogy igen.
Ai-channak a múlt hónapban volt a szülinapja, és sikeresen kiharcolta magának, hogy hadd szerezzen egy saját lakást, mert már el tudja látni magát. Mondjuk, ebben az is nagyon közrejátszott, hogy nem nagyon szerette, mikor átmentem hozzájuk, mert ilyenkor az anyukája mindig elkapott valami édes vagy éppen nyálas kiskori képpel vagy sztorival, és azt hitte, hogy ezzel totál beégették előttem. Ez egyáltalán nem volt így, de ez teljesen lényegtelen.
Így a tizenhetedik születésnapjára szerzett egy lakást, amit bár egyedül is meg tudott volna venni, a szülei ragaszkodtak hozzá, hogy ők fizessék minimum a felét, mert szerintük normális helyzetben ezt így kell csinálni. Bár szerintem az, hogy tizenhét évesen már van egy nagylemezed és az ország egyik kedvenc fiúbandájában énekelsz, egyáltalán nem normális helyzet, de ez csak az én véleményem...