All Star

Believe my Dice

A/N: Zene: "Devils and realist" opening - Believe my Dice

- Fáradt vagyok! – ásítottam, majd Ai-chan vállának döntöttem a fejem.
Miután befejeztem a forgatást, az elnök azonnal megjelent, és kijelentette, hogy menjünk is haza, mert beszélni akarnak velünk. Így még arra sem volt időnk, hogy pihenjünk egy kicsit a parton, vagy néhány napot itt maradjunk anyuéknál, mert ülhettünk is fel a vonatra.
Ai-chan valamikor a klip felénél érkezett, így most ő ült mellettem, Jun helyén.
- Aludj – mondta Ai, miközben továbbra is a telefonját nyomkodta.
- Nem akarok, akkor nem lehet majd felkelteni, mikor hazaérünk - feleltem, miközben összébb húztam magamon Aine pulcsiját.
Mostanra lehűlt a levegő, és mint utólag kiderült, Kisaragi mindenhova visz magával legalább két pulcsit, aminek most jó hasznát vettük.
- Menjünk nyaralni! – fordult meg hirtelen Aine, aki előttünk ült Reijivel.
- Most voltál a tengerparton, hova akarsz még menni? – nézett fel rá Ai, mire Aine az állára tette a mutatóujját, mintha nagyon gondolkodna.
- Spanyolországba! Mindig is ki akartam jutni a jó öreg spanyolhonba! Na, Yori-chan, menjünk! – vigyorgott, én pedig felnevettem.
- Oké, menjünk – egyeztem bele, aztán felnéztem Ai-chanra. – Te is jössz? – kérdeztem, ő pedig rám nézett.
Már épp nyitotta volna a száját, hogy feleljen, de Aine megelőzte.
- Ugyan, ha te jössz, és én is megyek, akkor már ő is kénytelen lesz velünk tartani – vigyorgott.
- És Reiji? – tudakoltam, mire Kisaragi lenézett a mellette ülőre.
- Nos... Ő inkább alszik – mondta.
- Szóval ti is meg akarjátok kapni a sok japán turistás viccet? – kérdezte Ai-chan, miközben visszafordult telefonja felé.
- Itthon hagyjuk a fényképezőgépet – oldotta meg a problémát féltestvére.
- Majd telefonnal fotózunk – tettem még hozzá, Aine pedig felém nyújtotta a tenyerét, hogy csapjak bele.
Közben Reiji mocorogni kezdett, mire Aine gyorsan visszaült a helyére, nehogy haverja elterpeszkedjen az ő helyén is.
- Kezdem azt gondolni, ti ketten túlságosan hasonlítotok – motyogta Ai-chan alig hallhatóan, én pedig elvigyorodtam.

****************

Mire hazaértünk már kilenc múlott. A többiek persze még fenn voltak, de fel sem tűnt nekik, hogy megjelentünk, csak arra néztek fel, hogy akkorát tüsszentettem, hogy majdnem lefejeltem az előttem haladó Reijit.
- Ah, sziasztok – köszönt Otoya mosolyogva, miközben ő is magyarázni kezdett Akemi-channak, aki Yuichi gitárját az ölében tartva próbálta meg lefogni a megfelelő húrokat a fiúk utasításai alapján. Az egyik fotelben Tokiya ült, valami könyvet lapozgatott, míg a másikban Hikaru foglalt helyet, aki a megszokottól eltérően a telefonját bújta.
- Mit csináltok? – kuporodtam le Otoya mellé a kanapéra, miközben a velünk szemben ülő Akemi-Yuichi párost figyeltem. Az biztos, hogy édesek lennének együtt... Kár, hogy a szabályzat tiltja az ilyesmit.
- Akemi-chant tanítjuk gitározni – felelte a vörös hajú, én pedig bólintottam.

Akemi már épp kezdett belejönni, már egy épkézláb dallamot le tudott játszani, mikor egy tornádó lendületével lerohant a lépcsőn Masakazu, majd Tokiyához lépett, megragadta annak pólóját és elkezdte rángatni.
- Itt a vége, mit csináljak? – kérdezte kétségbeesetten.
Ichinose először meglepetten nézett kouhaiára, majd vett egy mély levegőt, és levette annak kezeit felsőjéről. Erre a jelenetre már Hikaru is levette a fejhallgatót.
- Először is nyugodj le – mondta, mire Miyano leült mellém. Milyen jó, hogy ilyen nagy kanapéink vannak... - Oké, most mondd!
- Holnap lesz a koncert, de most telefonált a banda, hogy a szólógitárosuk eltörte a kezét. Honnan kerítsek szólógitárost egy nap alatt? – temette kezeibe arcát.
Ez egy nagyon jó kérdés volt. A legjobb esetben is minimum három nap kellene ahhoz, hogy megtalálják a tökéletes szólógitárost.
- Ha akarod, segíthetek – szólalt meg halkan Yuichi, mire mindenki ránézett.
- Ismersz valakit, aki szólógitározik? – kérdeztem, mire a szöszke fiú megrázta a fejét.
Közben megjelent Shou is, aki a másik kanapé karfáján foglalt helyet.
- Nem, én játszom szólógitáron – felelte halványan mosolyogva.
- Tényleg? De ahhoz ki kell állni a közönség elé – mondta Shou, mire Yuichi bólintott.
- Igen, tudom – felelte.
- Na jó, akkor tisztázzuk a dolgokat! – szólaltam meg, mert már semmit sem értettem. – Most akkor ki milyen hangszeren játszik?
- Én basszusgitáron – kezdte Masakazu –, Naoki zongorázik, és asszem', Kaito hegedül, bár ebben nem vagyok biztos – mondta, miközben rám nézett azokkal a nagyon zöld szemeivel.
- Hachi dobol, ez tuti, Keita pedig trombitán játszik – mondta Yuichi, majd elnyúlt Akemi előtt, hogy megigazítsa a lány kezét.
- És te, Hikaru? – hajoltam kicsit előrébb, hogy rálássak a fiúra.
- Én? – mutatott magára, mire bólintottam. – Nálam jobban bendzsózni senki nem tud – jelentette ki halvány mosollyal ajkain.
- Hazudsz! Nem is tudsz bendzsózni! – szólt rá Masakazu, mire a fiú tekintete rólam rá vándorolt.
- De igen, tudok bendzsózni – mondta teljesen komolyan.
- Dehogy tudsz! Másfél évig laktam veled egy szobában, csak tudom, milyen hangszeren játszol! – felelte a fiú.
Hikaru csak megvonta a vállát.
- Akkor játszottam rajta, mikor nem voltál a szobában – válaszolta.
Az egész úgy zajlott le köztük, mintha egy jól begyakorolt szöveg lenne.
- Akkor miért nem láttam soha még csak a hangszert sem?
- A szekrényben tartottam, hogy ne legyen útban. – Úgy tűnt, a Sakamoto fiúnak mindenre van válasza.
- És a kották?
- Túl jó vagyok ahhoz, hogy nekem olyanra szükségem legyen. – Mire ezt végigmondta, már Hikaru is nevetett, és nem csak én és Shou dőltünk a röhögéstől.
- Igen? És hol van most a bendzsó? – kérdezte mosolyogva Masakazu, aki szintén megmosolyogta párbeszédüket.
- Otthagytam az akadémián, hogy a következő ott lakók is tudják, egyszer a nagy Sakomoto Hikaru is ott lakott – tette a mellkasára a kezét egy felsőbbrendű mosoly kíséretében.
- Akkor ti szobatársak voltatok? – kérdeztem, ők pedig teljesen egyszerre bólintottak.
- Aha, ahogy Yuichi és Hachi is, valamint Naoki és Kaito – mondta Hikaru, én pedig bólogattam.
Szóval ezért vannak ennyire jóban... Egy ideig még elcseverésztünk az akadémiai dolgokról, mi is meséltünk nekik, ők is nekünk, és az idillikus képünkbe csak Ranmaru zavart bele, ahogy vagy hat darab bőröndöt maga után húzva suhant el mellettünk a folyosón.
- Senpai? – kérdezte Shou, majd összenéztünk, és egyszerre ugrottunk Ranmaru után, akit Reiji is követett.