All Star

Az új generáció

A/N: Sok új, original karaktert hozok be, ha szükség van rá, kilistázhatom őket. 

- Na jó, elmész te a... - kezdtem szitkozódni, majd nemes egyszerűséggel földhöz vágtam a kezemben lévő dobozt.
Csak remélni tudtam, hogy nem volt benne semmi törékeny. Még mindig utáltam költözködni, túl sok macera volt vele. Mint utólag kiderült, amíg én a városban voltam, az elnök nagy kedvesen elszállítatta a levelet a szüleimnek, miszerint nekem most azonnal vissza kell költöznöm a kollégiumba, így mire hazaértem, ők már összepakolták a cuccaimat, amit ma reggel vissza is szállítottak ide, úgyhogy már csak be kellett őket pakolni a szobámba. De legalább ugyanabba a szobába helyeztek, ahol voltam, csak most egyedül laktam, mert Tomo-channak és Harukának a kouhaiaikkal kellett lakniuk, ezért őket egy nagyobb szobába költöztették.
- Legalább volt benne valami törékeny is? – hallottam meg az ismerős hangot, mire beletúrtam a hajamba, és a vállam fölött átnéztem Shou-ra.
- Remélem, nem – néztem le a földön lévő dobozra, majd egy óriási sóhajtás kíséretében lehajoltam és ismét felvettem.
- Ezek az utolsók? – tudakolta, mire bólintottam.
- A többit már bevittem, és eddig még nem törtem el semmit – vigyorogtam rá, mire ő felhorkant.
- Biztos vagy te ebben? Komolyan? – kérdezte vigyorogva, aztán felvette az utolsó dobozt, és utánam jött.
- Most mit szekálsz? Eltörni nem szoktam semmit, maximum elhagyni – motyogtam, mire ő elgondolkodva bólintott.
- Jogos, ebbe nem kötök bele – mondta, miközben a folyosón lévő dobozokat kerülgettük.
Shou nőtt ez alatt a három hónap alatt, talán már a százhatvanöt centit is elérte, de lehet, hogy már annál is magasabb volt egy kicsit.
- Mikor először beköltöztünk, nem volt ilyen sok cuccunk – állapítottam meg, miközben igyekeztem nem orra esni.
- Ugyan, ezek csak Camus dolgai, mert Ai-chan már bepakolt, Reiji dobozait meg csak most hozzák – mondta.

Közben elértük a régi szobám, ami fölé már csak az én nevem volt kiírva, mert Nanami névtábláját egy ajtóval arrébb költöztették. Felhúztam a térdem, hogy meg tudjam támasztani a dobozt, amíg kinyitottam az ajtót, aztán a többire helyeztem azt is.
- És Ranmaru? – kérdeztem, miközben elvettem a dobozt Shou-tól, és leraktam a földre.
- Róla még nincs hírünk – mondta, aztán kihúzta a mobilját a zsebéből, és olvasni kezdte az üzenet.
Mindig szerettem Shou reakcióit, olyan őszinték voltak. Ez most is igaz volt, mert miközben olvasta az SMS-t, az arca egyre vörösebb lett, a keze ökölbe szorult, végül pedig dühösen belegyömöszölte a telefonját a zsebébe, és rám nézett.
- És ha most megbocsátasz, meg kell szabadítanom a világot Hachitól, mielőtt túl sok levegőt szívna el – jelentette ki, majd kiment a szobából, de én még hallottam, ahogy azt kiabálja: - Inihara Hachi, hányszor mondjam még, hogyha akarsz valamit, akkor ne üzenet küldj, hanem emeld fel a feneked a számítógép elől és keress meg?! – Shou nem változik, de ez nem is baj.
Vigyorogva megráztam a fejem, aztán elterültem az ágyon. Kicsit fura lesz teljesen egyedül lakni ebben a hatalmas szobában, de majd idővel hozzászokom. Aztán a szobára leült a csend. Tudjátok, az az igazi fojtogató csend, amit egyszerűen lehetetlen elviselni, mert megőrülsz tőle. Szinte azonnal felpattantam az ágyról, és kirohantam a szobából.

- Ugyan, senpai, ne csináld már! Így sokkal egyszerűbb elérni téged, mint megkeresni, ráadásul nem veszítek értékes perceket sem – magyarázta Hachi vigyorogva, amit Shou nem igazán díjazott.
Míg ő a kouhaijal üvöltözött, addig Otoya a kanapén ülve hangolta a gitárját, mialatt a mellette ülő Yuichihoz beszélt, Natsuki pedig éppen ekkor rohant ki a konyhából egy tepsivel a kezében. Szerencsére volt rajta fogókesztyű, de látszólag ez egyáltalán nem érdekelte a mögötte rohanó fiút.
- Natsuki-senpai, kérlek, ne rohangálj már azzal! Tűzforró! Mi lesz, ha nekimész valakinek? – kiabálta, de Shinomiya csak nevetve futott tovább.
- Ugyan már, Nao-chan, nem les semmi baj! Upsz, bocsi, Yori! – vigyorgott rám Natsuki, mikor majdnem nekem jött, de végül sikeresen elkerültük az ütközést.
- Látod, erről beszéltem – nézett rá rosszallóan a fiú, mikor megállt mellettünk.
Látszólag teljesen komoly volt, de barna szemei nevettek, mintha nem is éppen azon lenne, hogy leszidja Shinomiyát.
- Én is mondtam már neked, hogy ne hívj senpainak, mégsem hallgatsz rám – vonta meg a vállát Natsuki, majd nemes egyszerűséggel a srác kezébe nyomta a tepsit, aki azt rögtön el is dobta.
- Ez nagyon forró! – kiáltott fel, aztán elrohant a konyha felé.
- Hát azt hiszem, abból már nem eszünk – mutatott a földön lévő, darabokra tört kekszekre Hachi, mire Shou sóhajtva beletúrt a hajába.
- Megyek, megnézem, rendben van-e – mondta, aztán elment a konyha fele, ahol az előbb a barna hajú kölyök eltűnt.
Én meg csak kapkodtam a fejem közöttük. Azt sem tudtam, hol mi történik.
- Minden nap ilyen? – kérdeztem, mire Otoya és Yuichi teljesen egyszerre bólintottak.
A szőke kissrác még mindig ugyanolyan megszeppentem nézett rám, mint mikor először találkoztunk, azóta szinte semmit sem változott.