Házegyesítő Haditerv

Hatodik rész

Hermione másnap azzal a szilárd elhatározással ébredt, hogy rendbe hozza a dolgokat Ronnal. Évek óta barátok, nem most kéne ezt tönkretenni. Amint lement a klubhelyiségbe, - ami vasárnap reggel lévén elég kihalt volt - csodával határos módon, azonnal meglátta az említett vöröst. Egy fotelben üldögélt, és látszólag nagyon belemélyedt egy könyvbe, amit mellesleg fejjel lefelé tartott. Hermione azonnal elindult felé (habár a lehető leglassabban), erre ő nyomban letette a könyvet, mintha csak rá várt volna. A lány kényelmesen elhelyezkedett a fotelben Ron figyelő pillantásától kísérve. Mikor már nem volt mivel tovább húzni az időt, és a csönd is kezdett kínossá válni, belevágott.

- Figyelj, Ron. Szörnyen sajnálom az egész tegnapi napot. A könyvtártól kezdve mindent. Főleg a tegnap estét. Én....

- Igen, én is sajnálom. Sajnálom, hogy elmondtam- itt megállt egy pillanatra, mintha a szavakat keresné-, hogy érzek irántad. De ha egyszer már kimondtam, nem szívhatom vissza. És nem is tenném, mert igaz volt minden egyes szó, Hermione. Szeretlek, és veled akarok lenni.

Hermione elkeseredett a fiú szavainak hallatán. Természetesen tudta, hogy tegnap Ron komolyan beszélt, látszott rajta. De mégis abban reménykedett, hogy ma azt mondja, hogy igazából az egész egy rossz vicc volt, egy fogadás, amit Harryvel kötött, bármi. Bármi, csak ne ez. Fogalma se volt, mit mondjon.

Mi van, ha igent mondana, és elkezdenének járni? Harry úgy érezné talán, hogy kirekesztették? És ha szakítanak? Véget ér hármuk barátsága? Ezt semmiképp nem hagyhatta.

De mi van akkor, ha működne a dolog, és Harryvel is meg tudnák ezt beszélni? Mindenki boldog lenne, nem? Nem, te nem lennél boldog- súgta egy kellemetlenül ismerős, gonosz, öntelt kis hang. Hogy ne lennék boldog?- vágott vissza Hermione. –Szeretem Ront. Legalábbis azt hiszem. Szeretek vele lenni, együtt nevetni. Hermione már majdnem megnyugodott, hogy győzött, amikor még egyszer hallotta a hangot. Te tudod, kislány.

Nem tudta mennyi idő telt el, amíg gondolkodott, de Ron még mindig ott ült csendben és türelmesen várta, hogy válaszoljon. Még egyszer átgondolta a lehetőségeit, aztán döntött.

- Ron, figyelj. Csak azt tudom mondani, mint tegnap este. Érzek valamit irántad, de nem hiszem, hogy még készen állok többre. Most nem akarom, hogy bármi is megváltozzon köztünk. Maradjunk csak barátok most még, aztán majd meglátjuk, jó?- reménykedve nézte a fiú arcát, és várta a választ. Habár arca kicsit elkomorodott, kedves hangon válaszolt:

- Rendben, akkor csak barátok.

*****

A következő hetek gyorsan teltek. Hermione úgy hallotta, hogy a Mardekár csupán néhány ponttal verte meg a Hollóhátat. Személyesen nem volt kinn. Aznap az idő különösen csípős volt és rengeteg tanulnivalója volt, amit sokkal fontosabbnak tartott, mint megnézni egy meccset. Meg persze Draco nélkül úgy is fölösleges lett volna, hiszen a fiú sem játszott „betegsége" miatt.

A dolgok közte és a fiúk között semmit sem változtak: Ron és Harry ezen túl is viccelődtek és beszélgettek vele, ahogy szoktak, rosszallóan nézték, amikor Draco és Hermione köszöntek, és értetlenül, amikor szombat reggelente azonnal rohant a könyvtárba. Mert, ahogy Dracoval megegyeztek, együtt tanultak szombatonként a könyvtárban. Szinte egyáltalán nem beszéltek közben egymással, és a Szükség Szobájában sem találkoztak a legutóbbi alkalom óta, hiszen egyiküknek sem volt új, építő ötlete, és mi másról beszélhetnének.

Hermione már azt hitte ez az állapot örökké fog tartani, és tényleg egy örökkévalóságnak tűnt, mire kihirdették a következő kviddics meccset; Hugrabug- Griffendél. A mérkőzés november utolsó hétvégéjén volt esedékes, és a csapat csupán reménykedni tudott a jó időben, ami mostanában nem volt túl sűrű.