Divine Heroes

Prológus

Zuhantak.

Minden olyan gyorsan történt, hogy még a reagálásra sem jutott idejük. Fülükbe a szél érdes hangon süvített, mintha ezernyi nimfa sikoltozott volna pontosan mellettük. Bozontos fészekhajukat az esés következtében az erős légáramlat a szemükbe fújta, halántékukon a piheszőröket felborzolta, bőrüket jólesően csiklandozta. Mocskos, vékony ingszerű hosszú ruhájuk fellibbent, aminek köszönhetően látni engedtetett mindkettejük tökéletesen kidolgozott testének egyes részeit. A tűző Nap megvilágította napbarnított bőrüket és a testükön gyöngyöződő izzadságcseppekről visszaverődött vakító fénye. Ha bárki látta volna őket, azt hihette volna, hogy éppen a Mennyből lepottyanó két angyal alakját látja. A két istenség egymásra nézett, miközben rohamos sebességgel zuhantak még mindig a Föld felé. Szemükben nem lehetett látni félelmet, hisz tudták, hogyha földet érnek nem esik semmi bajuk. Íriszeikben inkább csalódottság és mély megvetés tükröződött. Soha nem merték volna elképzelni, hogy ez megtörténhet. Fivérüket mindig is egy vidám, igazságtudó istennek tartották. Ám órákkal ezelőtt kiderült, hogy ez csak egy álca volt és alatta egy hatalomra éhező sötét lélek lapult. Az emberek, akik hisznek a görög istenekben vagy esetleg tanultak róluk szentül meg vannak győződve, hogy Zeusz a megmentő és Hádész az, akinek a lelke velejéig romlott, szívében pedig végtelen sötétség és dermesztő fagy honol. Ám ez korántsem közelíti meg a valóságot. A Föld felszíne már egyre jobban közeledett, de a férfiak még mindig csak egymást bámulták szótlanul, nem törődve a körülöttük zajló világgal. Nem értették, hogy miért tette, amit tett. Sosem hitték volna, hogy képes lesz elárulni őket. Végül aranybarna szemével a sötétebb hajú fivér szakította meg a szemkontaktust, ezzel realizálva a helyzetet. Sajnos azonban ez túl későn történt meg és már nem tudta megakadályozni az elkerülhetetlent. 

Pillanatokkal később egy medencébe csapódtak hihetetlen nagy sebességgel. A víz körülöttük úgy ömlött ki, mintha minden egyes vízmolekula menekülne előlük. Mintha valami gyomorforgató dolog csobbant volna közéjük, amiknek a közelében képtelenség megmaradni. A kert szinte egészen elázott, a virágokat kétfelé törte a hatalmas erejű vízhullám, a pázsitot pedig úgy lelapította, mintha az egy medvétől félő ember lenne, aki az életben maradásért küzd a halottnak tettetéssel. Az érkezés pillanatában mintha minden elcsendesedett volna, ösztönösen tudva, hogy lassan milyen veszélyekkel fognak szembenézni. A fiúk prüszkölve másztak ki, majd ültek le a medence szélére. Vizes viseletük formás testükre tapadt, melynek következtében átlátszottak férfias idomaik ezzel még jobban kiemelve földöntúli szépségüket. Mereven bámultak előre, próbáltak felocsúdni a történtekből. Csak remélni tudták, hogy ez csak valami rossz álom.

- Ez mégis mi az isten?- kiáltotta egy női hang, ezzel kizökkentve őket az elmélkedésből. Gyorsan a hang felé kapták a fejüket és abban a pillanatban elakadt a lélegzetük.