Divine Heroes

'04'

Martina szemszöge

Teljesen lesápadtam. A jelenet, ami a szemem előtt játszódott le, szörnyű volt. Sosem voltam rosszul a vér látványától, de az, ahogy Hádész embertelen kegyetlenséggel, mindenféle hezitálás nélkül húzta ki a férfiből a lándzsát megrémített. Ha őszinte akarok lenni most sem éppen a vér látványától lettem rosszul, inkább a sikolytól, amit az idegen hallatni engedett. Csontig hatoló volt, és még percekkel utána is libabőr futkosott végig a hátamon. Azaleára pillantottam, szemében félelem csillogott, homlokán verejtékcseppek szaladtak lefele elképesztő sebességgel, arca sápadtságát egy nagyon enyhe zöldes árnyalat váltotta fel, amiből könnyen meg lehetett állapítani, hogy rosszul van. Lea sosem bírta a vér látványát, akárhányszor megsérültem, legyen az csak egy kis horzsolás, és vérzett addig nem jött a közelembe, ameddig azt le nem kezeltem annyira, hogy már ne vérezzen. Mindig jót szórakoztam ezen, hiszen a legvéresebb filmeket nyugodtan nézte végig, de egy vérző sebtől rosszul volt. Ha más lenne a helyzet, nevetnék rajta, de most nem éreztem késztetést rá. Rémült volt, legalább annyira, mint én, ha nem jobban. Szívem szerint odamentem volna, hogy megöleljem, de az agyam leblokkolt a jelenet hatására, meg sem bírtam mozdulni, mintha odarögzítettek volna a padlóhoz. Meglepett, hogy Azalea tette meg felém az első lépést, hiszen ő jobban félt, mint én, talán ez is késztette arra, hogy cselekedjen. Mikor mellém ért megragadta a kezem és picit hátrébb húzott a három férfitól, ezzel teret adva nekik, hogy segítsenek az ismeretlennek. Az eddigi vidám hangulatot, egy sötétebb fullasztóbb légkör vette át, ezzel még jobban rontva az elénk táruló látványt. A férfi érkezése óta most először a két istenségre vezettem a tekintetem, akik szemmel látható feldúltak voltak. Bár még egyáltalán nem ismertem őket, azt viszont meg tudtam állapítani, hogy személyesen ismerték az ajtónkon beeső sebesültet. Tanácstalanul álltak a helyzet előtt, láthatólag nem tudták mit tehetnének. Hitetlenül pillantottam rájuk, hiszen ilyenkor az lenne az első, hogy lefektetjük egy ágyra és ellátjuk a sebeit, erre ők csak guggolnak mellette kétségbeesett arccal. Megelégelve a helyzetet elengedtem Lea kezét, és egy szemforgatás után erőt vette magamon és megszólaltam.

-Tudjátok, lehet, hogy segítene, ha ráfektetnétek a kanapéra és lekezelnétek a sebeit. - mondtam. - Bár lehet inkább egy képzett orvosra lenne szüksége.

A két istenség hitetlenül pillantott rám, arcukon olyan kifejezés suhant át, mintha azt mondtam volna, hogy én szúrtam hátba a férfit, akit most látok életemben először.

-Ostobább vagy, mint először gondoltam.-szólalt meg Hádész. Amint ez az egy mondat elhagyta a száját, egyből éreztem, hogy az arcomba szállingózott a vérem, ami azonnal ki is pirult tőle. Elfeledkezve a jelenlegi helyzetről, és az éppen haldokló idegenről, készültem egy frappáns visszavágásra, de Lea szorítása, és a tenger isten komoly arca belém fojtotta a szót. Máskor nem fogott volna vissza egy komoly pillantás, azonban a férfitől, akivel szintén ma találkoztam életemben először, nem volt megszokott egy ilyesfajta tekintet. Az elmúlt pár órában még vidáman, szintem már túlságosan is vidáman mosolygó istentől rémisztő látványt nyújtott egy ilyen jelentéktelen ábrázat.

-A testvérem arra akart célozni, hogy nem hívhatunk orvost. Csak magunkra vonnánk az emberek figyelmét. - mondta lágy hangon Poszeidón. Be kellett látnom igaza volt. Nem minden nap lát az ember egy ajtón beeső, hátában lándzsával haldokló férfit.

-A sérülést akkor is le kell kezelni.-jelentette ki Azalea halkan. Hangja halk volt, szinte suttogás, mégis mindenki olyan tisztán hallotta, mintha kiabált volna. Hádész felemelte szemeit a félholt istenről, és a testvérére nézett egy mindent mondó pillantással. Poszeidón szinte azonnal bólintott és kettőjük felé lépett. A két isten karjukba véve a sebesültet, a kanapé felé vette az irányt, hogy utána arra óvatosan letegyék a harmadikat. Lea kezét elengedve gyors léptekkel haladtam a fürdőszoba felé, hiszen ott tartottuk az elsősegélydobozunkat. A dobozka nem volt éppen nagynak mondható, mivel nem arra vettük, hogy haldokló istenekkel játszunk orvososat. A kétségeim azzal kapcsolatban, hogy ez majd segíteni fog egyre jobban nőtt a tudattal, hogy a doboz nemcsak kicsi volt, de csak egy volt belőle. Rátett egy lapáttal, hogy egyikünk sem volt jártas az orvostudományban, sőt négyünk közül az egyikünk jobban értett a holtakhoz, mint az élőkhöz, bár véleményem szerint egyáltalán nem értett hozzájuk. Nem véletlen volt a holtak és az alvilág istene, valószínűleg nem azért, mert olyan lehengerlően tud bánni az élőkkel. Gondolatmenetem egy enyhe mosolyt csalt az arcomra, azonban szinte azonnal el is tűnt onnan, mikor eszembe jutott a kanapénkon haldokló ismeretlen. A nappaliba sittem, kezemben a dobozzal, amely azt a kevéske orvosságot tartalmazta, ami talán segíthet rajta.