Divine Heroes

'01'

Azalea szemszöge 

Rohamos léptekkel haladtam a márványpadlón, hogy minél előbb kijuthassak ebből a pokolból, más néven az egyetemből. Arra se volt időm, hogy megfigyeljem az épület szépségét, pedig ez az évek során már megszokásommá vált. Minden nap, mikor végzek, végighaladok a folyosón, mely elvezet a kijáratig. Általában szép lassan cammogok és megnézek minden egyes kis részt. Például tudom, hogy melyik falról van lekopva a vakolat, hol milyen festmények lógnak, hova vannak felírva a régi szerelmes diákpárok kezdőbetűi. Az elmúlt években ez szokássá vált, hogy azok a párok, akik még az egyetem elvégzésekor is együtt voltak még, az utolsó napon kéz a kézben elsétáltak ide és alkoholos filccel felírták magukat a falra. Mivel ezt az igazgatónő nem nézte jó szemmel, ezért követelte, hogy az általa választott diákok lefessék, hogy többet ne látszódjanak és emellett be akarta rakatni az iskolaszabályzatba, hogy az épület ilyesfajta rongálása is tilos. Ezt viszont a diákok ellenezték, ezért tüntetést indítottak ennek a szép hagyománynak a védelme érdekében. Végül a tanulók nyertek, ezzel bizonyítva ebben a zord világban, hogyha látnak valami értékeset és szépet azt összefogással meg tudják menteni annak ellenére, hogy a személyek között vannak összetűzések. Ezért is szeretem nézni ezt a falat, mert eszembe juttatja, hogy még nem veszett el a remény az emberiség számára. Van, hogy ebédszünetben kiszökök, leülök a fal elé és a szendvicsemet majszolva nézegetem a neveket és elképzelem a történetüket, hogy hogyan nézhettek ki, hol és mikor találkozhattak, milyen témákban nem értettek egyet és ilyenek. Mások ezért furának tartanak engem, bár nem ez az egyetlen dolog, amiért ronda jelzőkkel illetnek engem. Ott van az is, hogy bármikor, amikor sétálok a folyosón mindig a sötét márványlapokra lépek csak rá. Igazából én magam se tudom, miért csinálom ezt, gondolom egy kiskori berögződés lehet. Azt hittem soha nem érek ki a dohos szagú épületből. Ilyen gyorsan még sose akartam kiszabadulni egy helyről sem. Úgy viselkedtem, mint aki klausztrofóbiában szenved és minél előbb ki kell törnie abból a zárt dobozból, ahova be van zárva. Megkönnyebbültem fújtam ki a bent tartott levegőt, amikor megéreztem a hűvös, ámde kellemes londoni szellőt, majd amint sikerült összegyűjtenem a maradék erőmet, remegő lábakkal elindultam a legközelebbi kajálda felé. Előhalásztam farzsebemből a mobilomat és tárcsáztam a legjobb barátnőmet, tudatni szerettem volna vele, hogy hamarosan odaérek a megbeszélt helyre. A harmadik csengés sikerült elérnem.

- Igen?- kérdezte nagyon halkan. Egyből leesett, hogy rosszkor hívtam, nyilván óra közben.

- Csak azért hívtalak, hogy közöljem veled, hogy már úton vagyok és nemsokára odaérek. Lefoglalom majd a kedvenc helyünket és megrendelem a szokásosat, majd csörgess meg, ha elindultál. – ezzel rá is raktam a telefont.

Egy órán belül nyílt a kajálda ajtaja és belépett rajta drága barátnőm, Martina. Hosszú szőke egyenes haját hagyta, hogy a vállára omoljon, fonata elől glóriaként terpeszkedett el a homloka felett. Erre a hajviseletre én szoktattam rá, mivel nekem ez a kedvencem, igazán praktikusnak tartom, mert hajpántként fogja a hajzuhatagomat és nem engedi, hogy az arcomba hulljon. Amint megjelent, mintha az egész hely abban a másodpercben megtelt volna élettel és mindenki kedve felderült volna. Lehet ezt csak azért éreztem, mert nekem mindig felvillanyozza a napomat. Alapjáraton ahová beteszi a lábát ott egyből érezni lehet a feszültséget és az emberek ösztönösen tudják, hogy jobban teszik ha elkerülik őt. Bárki aki rosszat mond neki vagy rá vagy esetleg csak rosszul mer ránézni annak befellegzett. Tina a legbunkóbb ember akivel valaha is találkoztam. Néha nem tudja türtőztetni magát és olyankor én is kapok belőle elég rendesen, ilyenkor elgondolkozok rajta, hogy az ereiben egyáltalán vér folyik-e és nem szarkazmus. Ahogy végigsétált a helyen egészen a szokásos sarokban elhelyezkedő, ablak melletti boxunkig, addig gazdagodhatott az ott lévő férfiak pillantásaival. Meg kell hagyni darázsdereka sokakat rabul ejt, főleg úgy, hogy tudja ezt magáról és mindig olyan ruhákat vesz fel amik kiemelik ezt és nőies idomait. Egyszerűen szeret ilyenekben járni. Fekete trikója és sárga-fekete kockás simulós szoknyája bezsebelt pár elismerő füttyentést és halk bókot. Ahogy lehuppant velem szembe szóvá is tette a nemtetszését.