Jéghercegnő

Városnézés, és valami más...

∆ LILLA SZEMSZÖGE ∆

Mikor kinyitottam a szemem, kétségbeesetten kerekedtek ki a pupilláim... Ugyanis Ádám volt az aki elkapott, és csak miattam esett le a lépcsőn. Jelenleg pedig éppen az alkarján támaszkodva csillogó szemmel néz le rám, mintha észre sem venné azt a pici vércsíkot, ami a felhasadt szemöldökéből indulva szántja végig markáns arcéle vonalát.
- Tudod, amióta találkoztunk, már elképzeltem, hogy milyen lenne, ha alattam feküdnél, de abban a verzióban valahogy kevesebb volt a ruha - szólalt meg mosolyogva. Jó ég! Milyen férfias hangja van ennek? Olyan mint... Amikor a tavaszi szellő keresztül fúj az éledő erdő közepén heverő odvas fa belsejében, vagy... Mint a tenger morajlása. Olyan... Nyugtató, mégis titkoktól és visszafogott erőtől duzzadó. Egyszóval... Veszélyes. Számomra az. Viszont... Ez a hangnem, sőt, a téma dühítő, és pofátlan!
- Szállj le rólam - mondtam fel-fel lobbanó dühvel a hangomban.
- Nem is tudom... Mit kapok cserébe? - kérdezett rá undorítóan önelégült vigyorral a képén.
- Nem verlek pofán - szorítottam össze az állkapcsom, majd megpróbáltam lelökni magamról, ám egyáltalán nem mozdult. Basszus, most mit csináljak?
- Nem úgy van az hercegnő! Valami kell is cserébe, úgyhogy vagy te adod az a valamit, vagy... Én veszem el - simította meg az arcom hatalmas kézfejével. Kezdtem pánikba esni.
Akaratomon kívül egy magányos könnycsepp vándorolt ki a szemem sarkából, ezzel közszemlére téve gyengeségemet. Mi van??? Most meg mi a f*szomért sírok?? Hiszen, utoljára 3 éve bőgtem! 3 éve!! Gyorsan odanyúltam, hogy letöröljem valódi érzéseim bizonyítékát, ám Ádám keze megakadályozott ebben.

∆ ÁDÁM SZEMSZÖGE ∆

Egyszerűen nem bírtam magammal. Mikor ott feküdt alattam, szétterült hajjal, piros arccal és felcsúszott pólóval, csak egy dologra tudtam gondolni: meg kell fektetnem, itt és most!
De... Mikor láttam, hogy az az egy könnycsepp kiszabadult gyönyörű szemei fogságából... Minden akaratom elszállt. Csakis az járt a fejemben, hogy meg kell tudnom, vajon miért nem érez? Miért kényszeríti magát az érzéketlenség rabigájába? Miért szigeteli el magát a világtól?
Óvatosan odanyúltam, és letöröltem a magányos könnycseppet. Nem nézett rám. Szégyellte magát. Rásimítottam tenyerem az arcára.
- Lilla, nézz rám kérlek! - szóltam neki annyi kedvességgel a hangomban, amennyit eddig még egyetlen lánynak sem adtam, vagy mondtam. Én is meglepődtem saját magamon.
Az egész hirtelen történt. Csupán annyit vettem észre, hogy apró kezeit villámgyorsan maga elé húzta, és olyan erővel taszított meg, hogy hátraestem, de úgy becsületesen.
- Ha hamar végezni akarsz a városnézéssel, gyere utánam, ha nem, akkor szevasz - mondta sokkal ridegebben mint előtte, majd lesétált a lépcsőn. Gyorsan feltápászkodtam, majd utána siettem.
- Hé! Azt hittem kocsival megyünk! - kiabáltam utána.
- Hát rosszul hitted - mondta, meg sem fordulva. Azt a rohadt, de jó segge van!
- Figyelj, szerintem sokkal gyorsabban végeznénk, és beszélgetni is tudnánk közben - indultam meg felé.
Amint karnyújtásnyira értem tőle, hirtelen megtorpant. A tarkóján vigyázba vágták magukat a pihék, és a keze is ökölbe szorult.
- Mitől félsz? - néztem rá. Nem fordult meg, csak hallgatott.
- Alku - mondta ki hirtelen.
- Mi? - néztem rá értetlenül. Ki ő, Jack Sparrow?
- Van egy ajánlatom - fordult meg, és egyenesen a szemembe nézett. - Beszállok a kocsidba, mindent megmutatok a városban. Utána pedig örökre békén hagysz - nézett rám komolyan.

∆ LILLA SZEMSZÖGE

Nem is értem, hogy mi ütött belém. Egyszerűen azt gondoltam, hogyha most kicsivel több időt töltök el vele, a jövőben sokkal kevesebbet kell majd beszélnünk. De... Van egy olyan érzésem, hogy ez nem fog bejönni.
- Én... Ez... Eléggé furcsa kérés... - mondta teljesen összezavarodva. Ha, gondolom nincs hozzászokva, hogy így viselkednek vele. Egoista.
- Igen, vagy nem? Nem érünk rá egész nap - mondtam ridegen, miközben összefontam magam előtt a karjaimat.
Éppen tűntetőleg elfordultam, mikor megláttam... Ott állt a sarkon... És engem nézett...
Hirtelen úrrá lett rajtam a félelem. A kezeim remegni kezdtek, a lábaim pedig megadták magukat. A talaj egyre jobban közeledett, és tudtam: Megtalált. Mielőtt még egy jó nagy adag beton puszit kaptam volna, Ádám elkapott. Már megint.
- Lilla! Mi a baj? Jól vagy? - nézett rám ijedten.
- Kocsi... - motyogtam.
- Micsoda? - kérdezte.
- A kocsiba MOST! - sziszegtem kétségbeesetten. - Kérlek...
- Rendben - mondta idegesen, majd hirtelen felkapott menyasszony fogásba, és berakott az anyós ülésre.
- Hová szeretnél menni? Haza? Vagy a kórházba? - kérdezte, miután beszállt a vezetőülésre.
- El innen! - mordultam idegesen.
Nem szólt semmit, csak beindította a kocsit, és elhajtott. Mikor elkanyarodtunk a sarok mellett, még mindig ott állt, és szórakozottan bámult utánam. Mintha pontosan tudta volna, hogy felesleges menekülnöm... Mert már megtalált. És ha ő tudja, hogy hol talál, akkor... Nincs menekvés.