Hogy Jutottam El Hozzád.

Hajjaj...

Nem voltam egy telefon függő sosem. De az utóbbi két hétben valahogy nem tudtam letenni. Reggeltől estig beszéltünk, együtt mentünk haza, minden pillanatban valahogy próbáltunk a másik életében lenni.
Egyik haza menetelkor emlékszem egy fullcapben volt. Viccelődtem vele hogy rajtam jobban állna ha nekem adná.
- Eléggé fontos a számomra ez a fullcap. Miért adnám neked? -kérdezte sejtelmesen mosolygva. Csak én érzem ezt a hirtelen hőfok változást?
-Mert szépen pislogok rád?
-Nálam nem használnak a kutyaszemek sajnálom.
Vállatrántottam , de közben magamban eldöntöttem hogy felfejlesztem a kiskutya pillantásomat, hátha megváltozik a véleménye.
Hazáig lökdösődtünk , húztuk a másik agyát. Először kísértem el a lakásáig, kicsit feszülten köszöntem el tőle.
-Várj! -kiáltott utánam. Megfordultam mire a fejembe nyomta a sapkát.
-Aztán vigyázz rá. Meg magadra is. -kacsintott rám, majd ott hagyott.
A szívem kihagyott egy ütemet majd fütyörészve haza mentem.
Másnap az ébresztő hangjára keltem.
Mogorván felmorrantam, kinyomtam majd kimásztam az ágyból. Hajam kócosan állt szanaszét, erősen dörzsölve szemeimet elindultam a konyhába kávéért. Kááávéééé.
Szinte éreztem ahogy a testem össze aszalódik, semmi energiám a reggelekhez.
Begyújtottam a jó kis retro kotyogósom alá, az illattól rögtön megébredtem. Kavargatás közben elmajszoltam egy túró rudit, beletúrtam a hajamba hátha valami csoda folytán kifésüli saját magát.
Belekortyoltam a kis éltetőmbe, majd ránéztem az órára a falon.
És csak néztem.
És néztem.
...
7:40.
...
...
Basszameg!
A többi mozzanat már csak távoli emlék, szuper gyorsasággal öltöztem és indultam el.
Útközben Patrikkal találkoztam össze, ő is csak zavarodottan nézett rám, bólintottunk egymásnak elismerve hogy igen, mi tényleg tesók vagyunk, (bölcsöde óta ismerjük a másikat.) Király, együtt késünk el, gondoltam.
Felpattantunk az első érkező buszra majd versenyt futottunk a suliig.
Lélekszakadva rántottuk fel a terem ajtaját, ami üresen tárult szemünk elé.
...
-Tesó... te tudsz erről valamit?
-Milyen nap van ma?
-Asszem szerda. Miért?
Arcán a totális megsemmisülést láttam.
-Ma nincs az ofő. Tudod , versenyen van a fél osztállyal. Nincs megtartva az első két óránk.
Csak néztem rá. És közben legszívesebben a falat fejeltem volna ketté.
Szuper. Ezért hagytam otthon a reggelimet.
-Jjjjó, akkor most eljössz velem a pékségbe aztán kiülünk a játszótérre.
Miután kianyáztuk magunkat és ettünk egy jót, vissza tértünk börtönünk.. mármint csodás iskolánkba.
A nap hátralevő része eseménytelen volt, a srácok harmadik helyet értek el, nyertünk egy napot valami játszóházba. Egy csapat 16 éves érdekes fog ott festeni , de mi tuti élvezni fogjuk minden percét.
Iskola után össze találkoztunk Alexandrával és hármasban indultunk haza újra.
Csakhogy most Patrik félúton lecsatlakozott, azzal a kifogással hogy most elmegy meglátogatja a bátyját. Hogyne.
Kínos csend telepedet ránk, amit végül ő tört meg.
-Hallom szerencsétlenek voltatok reggel? -vigyorgott rám.
-Ne is kezdd! -nevettem el magam.
Szokásosan ment a csipkelődés, nevetés. Ám egyszercsak azt vettem észre , hogy fogjuk egymás kezét.
Rögtön levert a víz. Mi , micsoda, hogyan, mikor?!
Csend telepedett ránk, jó ötpercig egyikünk se szólalt meg.
-Nagyon sietsz haza ? -kérdezte halkan.
Rá néztem a karórámra.
-Van még negyven percem szabadon ha érdekel.
Kezemnél fogva maga után húzott, a közelünkben lévő parkba.
Leültünk egy padra, rá gyújtottunk egy cigire. Már épp kérdeztem volna tőle mi volt ez, mikor hatalmasat korgott a gyomra. Zavarában nevetni kezdett, elpirulva nézett fel rám.
Benyúltam a táskámba, elő kotortam a megmaradt paprikás szendvicsemet és neki adtam.
Átkaroltam, fejét az állam alá helyezve neki állt enni. Ahogy rágott, minden roppanást éreztem és rám tört a nevetés. Ő sem bírta ki nevetni kezdett, majdnem belefulladt a paprikába.
Elköszöntünk egymástól majd mikor hazaértem volt bennem annyi bátorság hogy megkérdezzem... Akkor mi most járunk ?