Csak egy érintés •Befejezett•

9. Fejezet

- Még mindig duzzogsz, kis tündér?- kérdeztem tőle, mire arcán egy újabb grimasz jelent meg, miközben sálát szorosan nyaka köré tekerte. 

- Mondtam már, hogy ne hívj így!- dörmögte orra alatt, majd egy szó nélkül vállára kapta táskáját és elindult a hosszú járdán. 

Csak csendben álltam ott egy darabig, még arcomra egy lágy mosoly kúszott, ahogy néztem egyre inkább távolodó alakját. Lábaival nem lépett tovább előre. Megtorpant, gyönyörű szürkén csillogó szemeit pedig rám vezette, szemöldökét kérdően vonta fel, majd ajkait kezdte mozgatni és akár egy kellemes dallam, úgy hasított elmémbe csilingelő hangja. 

- Nem jössz?- hangzott el a kérdés, mire mosolyom csak még nagyobb lett. Szemeimet lesütöttem, s úgy indultam meg utána. 

- Jövök, kis tündér. Eszem ágában sincs egyedül hagyni.- mondom elsuhanva mellette, ujjaimat pedig selymes tincsei közé vezetem és csak hagyom, hogy lassan kicsússzanak ujjaim közül. 

Szemem sarkából visszapillantok rá, arca egyből vörös árnyalatban pompázik, amit oly nagy erővel próbál elrejteni sálja mögött. Halkan felkuncogok, mire újból kapok tőle egy rosszalló pillantást és egy vállba boxolást. 

- Inkább menjünk.- sóhajtja, én pedig egy bólintással jelzem, hogy egyet értek vele, hisz az idő elég hideg már ahhoz, hogy órákat bóklásszunk itt kint a szabadban.

Csendben mégis kellemesen sétálunk egymás mellett. Akaratom ellenére, többször is végig mérem egész lényét, s meg kell állapítanom magamban, hogy még mindig képes elvarázsolni. Talán a szende arckifejezése az, ami gyengévé tesz.

- Sajnálom amiért a múltkor olyan későn zavartalak, nem mellesleg fel is ébresztettelek.- mondja, mire kérdően nézek rá. Szégyenli magát, ez tisztán leolvasható róla,- annak ellenére, hogy nem tett semmi rosszat. 

Főleg, ha tudná, milyen jót is aludtam utána, hogy hallottam édes hangját. 

- Semmi gond. Hogy őszinte legyek, jól esett, hogy felhívtál.- jelentem ki teljesen őszintén, arcmimikája pedig szeppenté válik. 

Imádom azt, ahogy reagál rám. Legszívesebben felfalnám. 

- Akkor hétvégén eljössz?- teszi fel a kérdést már sokkal határozottabban, ám tekintetét továbbra sem vezeti rám. 

- Nem is tudom..- vakarom meg tarkóm, játszva a kis színjátékom. Ijedten kapja rám végül szomorúságtól csillogó szemeit, ajkai résnyire nyílnak, talán meg is remegnek kissé - mint aki mindjárt sírni fog. 

Miattam sírna. Miattam érezne fájdalmat. Olyan fájdalmat, amit még Ő elviselne, de én annál kevésbé. 

Megtorpanok, tenyeremet pedig finom arcbőrére vezetem. Izgatottan figyeli mozdulataim, ám nem teszek olyat, amivel csak még inkább összezavarnám. Mosolyt erőltetek arcomra, majd hagyom, hogy kezem visszahulljon testem mellé, akár egy fáról lehulló falevél. 

- Természetesen ott leszek.- arcára ismét visszatér az az önfeledt mosoly, aminek a látványát semmi pénzért nem cserélném el. 

Önfeledten kezdi terveit mesélni, amiket már tudom, hogy az előtt kigondolt, mielőtt felhívott volna azon az estén. Mire a házukig érünk, annyi ötletet sorol fel, amire egy év sem lenne elegendő, ha mindet teljesíteni akarnánk. Megtorpan, majd szembe fordul velem és egy hirtelen mozdulattal magához ölel. Szinte levegőt is elfelejtek venni a döbbenettől, szemeim pedig oly tágra nyíltak, hogy félő kiesnek a helyükről. Ám nem hagyom viszonzatlanul gesztusát, hosszú karjaim közé zárom, fejét szorosan mellkasomnak nyomja, s hallom, ahogy mélyeket szippant fekete pulóverembe. Percekig állunk így, mire végre elengedjük a másikat. Egy furcsa szorító és kellemetlen érzés lesz úrrá mellkasomon. Egy idegen érzés, mit nem tudok hova tenni.