Csak egy érintés •Befejezett•

19. Fejezet

A gépek folyamatos működése. Ez a hang száll most csak a fehéren virító szobában. Lassan egy hete, hogy az én kis tündérem egy ismeretlen világban ragadt. Azóta nem voltam otthon, s talán még most is csak az érintése tart életben, ahogy tenyerem közzé fogom apró és hideg kezét, mi nem mozdul. Nem érint, s nem véd. Nem nyújt támaszt meleg ölelése, nem érzem édes karamella illatát, mindent a steril szag vesz körbe. Nem mozdulok mellőle egy percre se, agyam mégis már kezdi feladni a harcot, hisz talán napok óta nem aludtam. Hallucinálok, mintha mindig az Ő hangját hallanám a kínzó csöndben. De bíbor ajkai most nem mozognak, s torkából nem jön hang. Kínoz, minden egyes nap kiöl belőlem a darabot. Csak növeli a hiányát és a magányt. 

Mégis remélek. Reménykedek, hogy újra láthatom smaragd színű íriszeit, mik egészen lelkemig látnak és beterít fényével. Akárcsak én, a kis tündér szülei is tele vannak reménnyel, ám azt senki nem vallja be: a múló napokkal ez csak fogy és fogy, míg egyszer már nem lesz. 

Nevén szólítom, becézgetem. Semmi nem történik. Csend van és üresség. Mintha a világ minden boldogságát magával vitte volna. De én nem megyek sehová. Csak ülök a rozoga fehér székén, s reménykedek. 

Emlékfoszlányok hasadnak fel a fejemben, és törnek elő a sötét mélységből. Talán már el is felejtettem, hogy mi is volt a múltban...

Ám Ő rá mindig emlékeztem. 

" Nem épp a legjobb nevelést kaptam a családomtól. Már a legkisebb hibámért is büntetést kaptam. Talán nem is csoda, hogy felváltva menekültem a rosszabbnál rosszabb dolgokba. A drogok, mik tompítottak mindent. A fájdalmat, az elhagyatottság. Azok a színes pirulák képesek voltak egy más világot teremteni és boldogságot adni, mit a szüleimtől sosem kaptam. Nem volt egy büszke mosoly, egy szeretettel teli ölelés vagy épp egy kedves szó. Teher voltam; se több, se kevesebb. Mégis próbáltam megfelelni, még nem feladtam. Csak a fájdalom maradt nekem. A fájdalom, mit enyhíteni akartam. Egy vágás, két vágás: mindent vér borít. A kádban ülök, sebek tátongnak a kezemen, miközben a patyolat tiszta víz karmazsin színt ölt. A gyógyszerek a szervezetemben dolgoznak: kezdek álmos lenni. Hideg van, fázom. Nem jön senki, nem ment meg senki. Már az a füves cigi se segít, mit az előbb szívtam el. Semmi nem segít. Sípol valami, cseng a fülem. Minden homályos és sötét. Valami zajt hallok, egy hang. Kopogás, dübögés, kétségbe esett kiáltás, én pedig víz alá merülök. Már nem érzek semmit..

Fáj a szemem, a kezem, az egész testem. Villámként hasít belém mindenféle érzelem, s felismerés. Nem haltam meg; kár. Oldalra nézek, hol a nagybátyám alszik. Ő volt az egyetlen, aki foglalkozott velem. Akinek talán számítottam. Mintha megérezné jelenlétem, felébred. Szemei karikásak, arca borostás, mégis szempillantás alatt pattan fel a székről és ölel magához. Boldog, mégis sír. Örül, hogy élek. Elmond mindent, mától nála lakok. A szüleim lemondtak rólam, mondván: nekik nincs szükségük egy ilyen szégyenfoltra. S milyen igazuk van.

Pár nap múlva hazaengedtek, az új szobámban már minden holmim ott volt. Minden új volt, mégis megszokott. Ám tudtam; semmi sem változott. Fáradtan dőltem bele az új ágyamba, miből orchidea illat áradt. Kellemes és andalító volt számomra, talán ezért is merültem olyan gyorsan álomba aznap. 

Másnap azonban minden folytatódott. A bőröndömben kezdtem kutakodni, még meg nem találtam azt, amit kerestem; egy fehér kis doboz, miben gyógyszerek csörögnek. Rázogattam, farkas szemet néztem vele. Most még nem lehet. Eldugtam a matracom alá, a szobámból kilépve pedig tudatosult bennem, hogy egyedül vagyok itthon. Kényelmes kabátom magamra öltöttem, s úgy léptem ki a zord őszies időbe. Szükségem volt egy doboz cigarettára. Nem volt messze az a kis bolt, ahová már párszor betévedtem, én ellenben a hosszabb utat választottam. A lábam előre vitt, nem álltam meg csak akkor, mikor végre elértem a célomhoz.