Csak egy érintés •Befejezett•

2. Fejezet

Reggel az ébresztőm keserves hangjára ébredtem és kezdtem kitisztítani az elmém még az álmaim kábulatából. Feltápászkodva ágyamból a fürdőbe mentem, ahol elvégeztem a szokásos reggeli rutinom, majd magamra kapva egy fekete pulóvert és egy fekete csőnadrágot leindultam az emeletről kezemben a táskámmal. Adelaide már a reggelijét fogyasztotta az asztalnál, majd Nate meglátva engem egy tányért tett az asztalra, majd rá az elkészült reggelit. 

- Jó reggelt, Ayden!- köszöntött apám, majd egy puszit nyomott hajam közé, miközben egy narancslevet töltött nekem. 

- Nektek is jó reggelt!- válaszoltam vissza egy halvány mosoly kíséretében, mire Jesse is leérkezett az emeletről és köszönésként mindkettőnk fejére egy puszit nyomott, majd Nate ajkára egy csókot hintett. 

Más emberek undorítónak tartanák ezt, azonban én cseppet sem találom taszítónak, ahogy Adelaide sem. Valójában mindig is felnéztem rájuk és mindig egy kis boldogság kúszott belém, amikor láttam, hogy milyen boldogok is együtt, annak ellenére, hogy mennyi mindenen mentek keresztül az évek alatt, főleg Nate. Pár éve hallottuk először a történetüket és mindketten elhűltünk, mikor megtudtuk, hogy Nate gyerekkora mennyire szörnyű volt és, hogy miken kellett keresztül mennie. Ekkor gondoltam csak igazán bele, hogy mennyire hálás is lehetek nekik, amiért hozzájuk kerültem, nem pedig valami elmebeteg faszhoz. Ezzel a gondolattal persze nem voltam egyedül, hisz ahogy telt az idő, a testvérem is egyre inkább felfogta a helyzetet és egyetértett velem. 

- Ayden..- halottam meg Jesse hangját, mire teljesen kizökkentem gondoltaimból és felé kaptam tekintetem.

- Tessék, papa?- kérdeztem vissza úgy, mint egy félénk kisgyerek.

- Ma bemegyek beszélni az igazgatóval. Szeretném, ha vigyáznál magadra addig is, és ha bármi baj van kérlek szólj nekünk.- nézett rám szigorú, mégis lágy tekintetével, majd ujjaival belesimított barna hajamba. 

- Rendben.- bólintottam ezzel ráerősítve a válaszomra.- Köszönöm, hogy próbáltok megoldást találni..- mondtam kissé halkan, mire mindkét szülőm arcára egy mosoly kúszott.

- Erre való egy család.- válaszolták szinte egyszerre, mire elmosolyodtam, majd befejeztem reggelimet Adelaidel együtt. 

- Gyere már Ayden, így elfogunk késni!- rivallt rám testvérem az ajtóból, miközben már a kabátomat kaptam magamra.

- Megyek már, nem kell türelmetlenkedni..- morogtam, egy hangos köszönés után pedig kiléptünk az ajtón és lekezdtünk sétálni a suli felé. 

Az út közben csendben sétáltunk egymás mellett, ám Adelaide az egyik pillanatban megtorpant, mire kérdően néztem fel rá. 

- Minden oké?- nem válaszolt, csak bámult meredten előre, mire én is oda kaptam tekintetem és már értettem, hogy miért is reagált így. 

A kedvenc szekálóim álltak ott az iskola kapujában. Szinte már napi rutinná vált, hogy belém kötnek ok nélkül és élvezettel vigyorognak a képembe, miközben fájdalmat okoznak nekem. 

- Nem lesz semmi baj, ne aggódj.- simítottam végig vállán, s végre rám kapta tekintetét. 

- De Ayden, hogy oldod meg? Eddig egyszer sem sikerült őket leráznod. Nem akarom, hogy újból bajod essen.- nézett rám aggódó tekintetével, mire nagyot sóhajtottam, majd megöleltem. 

- Nem lesz semmi baj, vagy ha mégis, ezt is túlélem, mint a többit.- mondtam, majd lassan eltoltam magamtól.- Menj előre, majd én is megyek.- néztem szemeibe határozottan, mire csak bólintott és elindult befelé a kapun.