! Ne érj hozzám! c. könyvem 3.évada !
- Minden rendben? - hallottam meg egy mélyen reszelős hangot a hátam mögül, majd egy érintést éreztem meg vállamon.
Nem szóltam semmit, csak álltam ott ledermedve. Ő volt az első, aki megérintett.
! FIGYELEM !
...
Ledermedtem. Képtelen voltam megmozdulni a félelemtől. A félelemtől, mi most átjárta az egész testem, ezzel felidézve a múltban történteket.
Még testemen már semmi heg és fájdalom nem mutatkozik, addig a lelkem szenved. Szenved attól a fájdalomtól, mit mások okoztak neki. Nekem. Mi által megváltozott a viselkedésem, s ilyen lettem.
Újból gyengének kezdtem magam érezni, pedig csak a hangját hallottam. Azt a hangot, mihez oly sok rossz emlék kötődik és oly sok szenvedés.
- Már köszönni sem köszönsz? Elvitte a cica a nyelved?- ismét nem válaszoltam. Csendben maradtam, torkom szinte égett, hiába nyeltem párat. Éreztem amint a szívem lüktet, mintha ő is érezte volna, hogy valami nincs rendben. Elöntötte a pánik.
Az a pánik, mi most újból betörni készül az életembe és kérdés nélkül tépi fel az oda vezető ajtót. Mit már kezdtem elfelejteni, hála Neki.
Látom, amint a velem szemben álló fiú arca megkeményedik, kezei ökölbe szorulnak. Talán a szemtelenségem miatt, mert egy szóra se méltatom. De nem mintha az én hibám lenne. Csak várok és várok. Várom, hogy az a dühvel teli test megérintsen, s gyötrelmet okozzon.
Aztán hirtelen megérzek egy szorítást alkaromon. Az Ő érintését. Testem, minthogyha megkapta volna azt a fajta nyugatot, ami végleg ellazít és elfelejtett minden szörnyű érzést. Elégtételt kapott, pusztán annyitól, hogy Ő itt van és véd engem.
- Minden rendben, Ayden?- egy pillanatra rám néz, majd egyből a másik fiúra kapja tekintetét.
Ám már cseppet sem néz lágyan. Olyan gyengéden, mint ahogy rám szokott. Tekintete most kemény és határozott. Szorítása egyre erősebb a kezemen, de nem adok hangot annak az enyhe fájdalomnak. Mint két vad, kik egymásnak feszülnek, hogy eldöntsék - kié is az az ártatlan és gyenge állat. Ki harapja meg először, s ki fogja felfalni.
- Szeretnél valamit?- Shane arca megfeszül. Szemei szikráznak, hangja pedig torz. Még engem is megijeszt kissé, de tudom, hogy ez csak mind miattam van. Miattam mutatja meg ezt az oldalát, amit Ő maga sem szeret. De értem megteszi és ez boldoggá tesz.
- Nocsak, sikerült egy pincsi kutyát szerezned magadnak, Ayden? Bár ismered a mondást..- itt egy pillanatra megáll és hol rám, hol pedig Shane sötét szemeibe néz. Mert bizony azok már cseppet sem szürkék. Feketék, akár az éj. - Amelyik kutya ugat, az nem harap.- kacagott fel.
Kénytelen vagyok bármit is észlelni, olyan gyorsan történik minden. Már csak a szekrényhez hozzá csapódott test hangját hallom és a fájdalom lágy szellőjét, mit most a másik préselt ki ajkai közül. Shane kezei remegnek, masszívan tartják a piros póló nyakát, minek anyaga recsegni kezd. S csak recseg és recseg, míg nem egy kisebb szakadás nem keletkezik rajta.
- Ha még egyszer hozzá szólsz vagy csak ránézel esküszöm, hogy kitépem a nyelved a helyéről és olyan helyre dugom, amit a legrosszabb rémálmodban is megjegyzel.- suttogja, én mégis tisztán hallom. Lassan enged a szorításon, még végül ki nem csúszik ujjai közül a ruhadarab és a fiú szélsebesen el nem fut.
Ekkor veszem csak észre, hogy pár ember körénk gyűlt és most halk suttogásba kezdenek, még Ő mély levegőt vesz és erősen kifújja azt. Arcát ismét felém fordítja, majd kezem megragadva kezd el magával húzni. Nem ellenkezem, csak azt akarom, hogy elvigyen innen. Egy olyan helyre, hol csak ketten vagyunk és nem számít senki és semmi. Hol senki nem háborgatja lelkünk tengerét és csak sodródunk tovább az árral.
S csak ekkor realizáltam azt, hogy sírok. Megállás nélkül hullanak alá a könnyeim, még Ő csak visz magával. Nem érzékelek semmit, csupán az Ő szürkén ragyogó haját, és a meleg, selymes kezét mi csuklóm köré van fonódva. Majd egyre csak lassít és lassít. Hirtelen meg áll egy ház előtt és újból rám néz. Magához ölel és apró csókokkal kezdi elhalmozni arcom, lecsókolgatva hideg könnyeim.
- Minden rendben van most már. Itt vagyok.- suttogja fülembe és én csak kapaszkodom belé.
Hirtelen mozdulattal kap ölébe és lép be velem az ajtón, miközben én szorosan kapaszkodom nyakába. Nem figyelem a ház kinézetét vagy, hogy épp mit rejt a belseje. Csak Őt figyelem.
Egy puha ágyban találom magam, mibe velem együtt beledől, de továbbra sem enged el. Tincseimmel játszik, még másik kezével arcomat cirógatja. Kezdek felszabadulni, szemhéjaim egyre nehezebbek és nehezebbek lesznek, míg nem lecsukódnak és én már is az álmok világában kötök ki.
****
Ma kis híján elvesztettem az eszem. Képtelen voltam uralkodni a testem felett. Miatta vesztettem el a fejem, mert Ő félt. Törékeny teste miatt, mi remegett. Féltem, hogy összeroppan. Féltem, hogy nem látom többé ragyogó és szeretettel teli mosolyát. Nem érezhetem mértéktelen és tiszta szeretetét, mert elveszik tőlem. Mert gátolják őt. Nem mutatja meg önmagát, mert nem hagyják, hogy kiteljesüljön.
Elaludt. Légzése már nyugodt. Apró és törékeny teste nem remeg, megnyugvásra lelt.
Azonban érzem még, hogy valami nincs rendben. Érzem, hogy még fél és erről talán én tehetek. Megmutattam neki azt az oldalam, amit oly annyira próbálok rejtegetni a világ elől. Mit szégyenlek, hogy van. Mi nem én vagyok.
S mindeközben még így is érzem felém irányuló szeretetét. Ahogy rám néz és belém lát. Nem engedi, hogy a rossz gondolatok férkőzzenek elmémbe, mert Ő elűzi fényével és magához vonz.
Arcához közelebb hajolok és egy apró csókot lehelek ajkaira, miközben Ő az álmok világában lebeg.
- Ne aggódj, kis tündér. Még, ha a világ össze is omlik körülötted, én falat építek köréd és megvédelek. Mert szeretlek...
