A De la Rouche hatás - Kezdetek

3. Solomon

- Köszönöm - biccentek a pultos felé, amint italom a kezembe kerül. Halvány elégedettség szikrája villan fel bennem, hogy sikerült elfogadtatnom magam az idejárókkal, arcról ismerve tudja, mit fogok kérni magamnak. Nem vagyok a szokások rabja, vagy talán szeretném ezt hinni magamról, de azért vannak dolgok, amik alá az ember, vagy éppen a vámpír nem ad. Utóbbi talán jobban, hiszen lelkük öregedik testük helyett, mígnem fűnyíróval sem lehet szokásaikból kigyomlálni őket. Ez az, amit én el akarok kerülni. A  kiszámíthatóság a kényelem melegágya.

Órámra vetek egy gyors pillantást, várakozó tekintettel fürkészem a klub jelenleg élettelen termeit, ilyen korán már nem engedhetik meg maguknak az emberek, hogy itt legyenek. Reggelihez már késő van, ebédhez még korán. Ez a hely inkább a hagyományos értelemben vett angol klubokhoz áll közelebb, mint azokhoz az ízléstelen, ricsajtól fűtött szennydobozokhoz, ahol szardínia módjára nyomódnak össze a részeges emberek párzási rituáléjukat járva. Aláírom, a vámpíroknak ez egy kifejezetten előnyös terep az étkezésre, de a mi fajtánkra, azaz inkább az én fajtámra, ez nem jellemző. Ahogy az sem, hogy partnereim megengedjék maguknak a késést. Az idő pénz, nekem pedig rengeteg dolgom lenne.

Feszülten engedem ki orromon a levegőt, ujjaim lágyan dobolnak végig az asztal simára festett felületén, mélyet kortyolok és várakozom. A félhomály, a kandallóban ropogó tűz, a lángok tánca és a fa égett illata megbabonáz. Többször is észrevettem már, hogy a tűz közelsége nem riogat annyira, mint fajtársaim; valami különös érzés kerít hatalmába, mikor nyílt lángot látok, mintha nem csak tekintetem vonzaná, hanem a lelkem is. Nem állítom teljes bizonyossággal, hogy nem vagyok piromániás, de azért valljuk be, természetemből adódóan ez eléggé kétesélyes hobbi lenne, aminek a vége eléggé kiszámítható volna.

Egyáltalán nem tudok semmit arról, akire várok, de mindig fel szoktam őket ismerni, ahogy egy légtérbe kerülünk. Arról sem tudok, hogy mi az, amivel meg akarna bízni, de az én szakmámban ez nem kifejezetten meglepő fordulat, erre való ez a találka: a részletekre. Nem is tudom, pontosan van-e valami igazán jó megnevezés arra, mit is csinálok. Szállító vagyok. Beszerző, Műkereskedő és Tisztogató. Kereső? Eltűnt kincsek nyomát követve szerzem meg, amit akarok. Megrendelésre, eladásra. Egyszerre az összes. Sok nő próbált már imponálni azzal, hogy kéjes sóhajok között súgta fülembe, olyan vagyok, mint Indiana Jones, de ezt bárhonnan is szemlélem, közelről, vagy távolról, inkább sértés, mint dicséret.

- Még egyet, kérem - emelem üres poharam a magasba.

Ujjam többszöri egymásutánban végig zongorázik az asztal lapján, nem állítom, hogy nem vagyok vérig sértve, de kap még egy fél órát, mert szeretem ezt a légkört. Szeretem ezt a helyet. Unalmamban elkezdem a szoba eredetiségét vizsgálni, mintha nem tudnám kívülről mi merre lett cserélve, de ez a változással jár. Nem lázadok ellene. Viszont az eredetiség fontos, ne csak látszólag legyen valami olyan, amilyen. Belülről is. Mindig vannak apró jelek, amik akaratlanul is elárulják azt, amire nekem szükségem van, csak tudni kell őket keresni. Csalódnom nem kell, viszonylag elégedett lehetek, talán ezért is érzem magam kényelemben azon kívül, hogy anno még nagyapám építtette az ezernyolcszázas évek dereka táján, ezért sok időt töltöttem el itt. Azóta már több kézben is járt a tulajdoni lapja, sok renováláson és kiegészítésen esett át, ami az egész hangulatot megölte egy időre, de a mostani tulaj szereti az eredetiséget, és ha nem is lett tökéletes, többnyire minden a helyére került.

Szentimentális viselkedés. Pontosan erről beszéltem, képtelen vagyok itt hagyni ezt a helyet végérvényesen. Kötődöm hozzá, mert van valami, ami ideköt, ami miatt itt akarok lenni. Egy apró időutazás. Egy apró falat a múltból.