Levelek Pitontól

Levél A Síron Túl...

Harry Potter nyugtalanul aludt az éjjel. Több mint egy hete ért véget az utolsó csata. Voldemortnak vége. A halálfalókat elkapták, volt, aki megmenekült persze, de ez nem olyan fontos információ. Mivel Malfoyékat ő maga mentette fel.

Vett egy mély levegőt, majd felkelve indult el a kastély maradványaiban körbe járni. Itt maradt. Nem ment el az Odúba a többiekkel, nem ment sehová. Itt akart maradni gondolkodni és segíteni, amiben csak lehet. Mégis… Miért érzi akkor ennyire pocsékul magát?

- Erre persze tudod a választ – morogta az orra alá, ahogy megtörölte a szemeit. Bizony, hogy tudta, de nem tudott vele mit kezdeni.
Harrynek az volt a legnagyobb problémája az elmúlt napokban, hogy egy olyan ember halt meg egyelőre névtelenül és annyira feleslegesen, akit eddig tiszta szívéből gyűlölt. Most pedig egyszerűen… Szánalmat érzett volna iránta? Vagy sajnálta? Szomorú volt miatta? Igen, talán ez a legjobb szó rá. Szánta szegény Perselus Pitont, aki úgy halt meg, hogy egyszer sem volt boldog egész élete során. Most értette meg a férfit.

Most, amikor már mindez nem számított. Most értette meg, hogy a férfi mennyire gyűlölte őt, olyanért, amit el sem követett, és olyanért szeretett, amiért nem érdemelte meg.

Hiszen, az anyját is látta benne, a szemeiben talán néha úgy érezte, Ő néz vissza rá. Az a nő tekintett talán rá olyan haragosan, akit mindennél jobban szeretett. Ez pedig mélyen elszomorította. A szemek, amik néhány éve vigaszt jelentettek, már csak fájdalmat okoztak. Mérhetetlen magány és keserűség ült abban a lélekben, ami megérdemelte volna a boldogságot.

- A rohadt életbe Piton… Miért kínoz még most is? Hiszen, már nem a tanárom… Már nem kéne érdekelnie. – suttogta a falba verve. Nem érdekelte, hogy a bütykei felrepedtek. – Az ördög vinné el magának már az emlékét! Meghalt! Vége!

- Potter! – csendült fel mögötte egy aggódó hang.

Már csak ez hiányzott… - gondolta keserűen a fiú, majd lassan a háta mögé pillantott. Valóban ott állt McGalagony a folyosó végén. Őt figyelte átható pillantásával és most is a skót mintás köntösében sietett felé, mint oly sok éve már.

- Tanárnő…

-  Potter! Mi a baj? Mi történt magával? Kivel társalog?

- Tanárnő… Magammal beszéltem. Egyszerűen… - lehajtotta szomorúan a fejét. – Nem tudok szabadulni Piton professzortól. Annyira…

Szégyellem magam. Nagyon rosszul ítéltem meg a tanárurat és ez most… Egyszerűen felemészt.

- Tudja Potter, ez engem is nagyon bánt. A végén azt hittem, hogy elárult minket – mosolyodott el keserűen a nő. Ritkán látta egy diák ezt a nőt ilyen arcvonásokkal. – Szinte minden reggel várom, hogy bocsánatot kérjek tőle. Megvédett minket. Mikor elüldöztem innen. Minket védett. Gyávának neveztem. Pedig az után, amit mesélt Potter… Olyan, mintha egy kedves baráttól haraggal váltunk volna el, csupán… annyi a különbség, hogy ő sose haragudott volna ránk. Azt tette, amit kellett, hogy ne bukjon le. Úgy halt meg, hogy sokan áruló, gyáva és egy semmirekellő alaknak tartották.

- Tanárnő, még Ön is… Ön is szomorú? Amiért nem tudta elmondani neki, hogy mennyire… Örült, hogy ismerte? Nekem a világom dőlt romba, mikor láttam, hogy mit tett értünk. Értem! Védett! Segített egész úton. Végig mellettem állt. Ott volt, ahogy csak tudott és megóvott. Elsőben attól védett meg kínkeservesen, hogy ne essek le a seprűről. Másodikban nem tudom, hogy pontosan hogy segített, de harmadikban próbált megmenteni, mikor azt hitte, hogy veszélyben vagyok Sirius miatt. Negyedikben igaz, hogy fenyegetett, de ott volt. Magukkal jött, mikor Barty Kupor meg akart ölni, és úgy alapból, az Ő készletéből hozta Dobby a varangydudvát. Meg biztos, hogy egy csomó mindenben mellettem állt akkor is! Ötödikben próbálta az értésemre adni, hogyan kell Okklumenciát tanulni, direkt figyelmeztetett, hogy gyakoroljak elalvás előtt. Talán egy gyökér volt, már bocsánat, de azért, mert nem engedhetett magához közel… és különben is elmondta, az Ő feladata lett volna végig a kémkedés! Ha nem olyan kemény a fejem, Sirius talán élne! Hatodikban a könyve segített… Az amit diákkorában beleírt segített, hogy Lumpsluck professzor megkedveljen. Amikor pedig már nem voltam az iskolában, akkor is védett. Vezetett azon az úton, amit választottam, hogy teljesítsem, amit Dumbledore professzor rám hagyott, és akartam. Nem is sejtettem, hogy ő volt az. Nem is tudtam, hogy az anyám Őzsuta patrónust tudott idézni, amíg meg nem mutatta az emlékeit. Hogy szerethetett valakit ennyire? Hogy lehetett vele bárki ennyire kegyetlen?! Miért nem védte meg senki sem?! Én… ÉN miért nem tettem érte semmit, mikor tehettem volna?! – kiáltotta el magát a végére elkeseredetten. Olyan régen sírt már. Olyan furcsa volt, hogy égette a szemeit az áruló könnyek hada. Olyan szokatlan és idegen érzés volt, hogy elszorult a torka.