Levelek Pitontól

Csak egy szokásos nap

Ez nem kapcsolódik szorosan véve a leveles novellákhoz, azonban úgy döntöttem, ide fogom ezt a kis apróságot feltölteni, mert severitus témájú. Olvassátok szeretettel. :3 

Perselus Piton sóhajtva dőlt hátra a kanapén, a finom meleg nappaliban. El sem tudta képzelni, hogy ilyen téli estéket, hogyan is tudott eddig a pince mélyén eltölteni. Sokkal kellemesebb a karácsony egy meleg lakásban.

Alig hunyta be félig a szemeit, hogy kiélvezze a kandalló által árasztott hőt, mikor egy vékony hang törte meg a csendet.

- Papa? – totyogott oda hozzá a kicsi unokája, Albus Perselus Potter. Most töltötte a harmadik életévét. Bátyja, James Sirius Potter két évvel volt nála idősebb. Ő éppen a konyha asztalnál ült és vacsorázott. Kényelmesen látta őket innen, de nem számított rá, hogy Al megunja a dolgokat és idesétál.

Halvány mosollyal az arcán vette ölébe az apró fiút.

- Igen, Pers?

- Apa? Anya? – nézett körbe hatalmas zöld szemeivel a nappaliban. Még igazán kevés dolgot tudott kiejteni a száján, de a nem és az anya meg apa már kiválóan mentek a számára. Pont elég volt neki – gondolta Piton jókedvűen.

- Elmentek ajándékot venni Ginny néninek. Tudod, most fog haza térni, mióta kiment külföldre – mondta neki alaposan elmagyarázva a dolgokat. Úgy gondolta mindig is, hogy az Ő unokái a legokosabbak, főleg, ha azt nézzük, nem csak idióta Potter-génekkel rendelkeznek, hanem Lily génjeivel és okos, bár idegesítő Granger-génekkel is.

- Miért? – kérdezte hatalmas szemekkel. Ezek a szemek... Csak az ő kicsi Pers unokájának volt ilyen gyönyörű tekintete.

Ennek ellenére nagyot sóhajtott. Ez ostoba kérdés, viszont a gyerekek szoktak ilyet kérdezni...

- Ezt biztos apádtól örökölted – morogta az orra alatt sötéten. – Ő is ilyen volt. Minden ostobaságot így kérdezett – forgatta meg fekete szemeit, mire Albus kuncogni kezdett. – Ó, most kineveted öregapád, amikor a fiatal apádra panaszkodik? – vonta fel gúnyosan a szemöldökét, unokája azonban csak hangosabban nevetett.

- Nagyapa – szólalt meg a mindig csínyeken mesterkedő James. – Felmehetek játszani a szobámba?

- Ha csak nem robbantod magadra, valami ostoba Weasley Varázsvicc termékkel, amit tudom, hogy rejtegetsz! – nézett szigorúan elég sandán pillantgató unokájára.

- Igenis, nagypapa – mosolyodott el az öt éves kisfiú, majd már ott sem volt a szobában.

Piton csak felsóhajtva csóválta meg a fejét és tette ki öléből az izgő-mozgó vakarcsot. Albus addig mozgott, amíg nagyapja feladta a dolgot.

Ahogy a bájital mester felkelt, hogy a konyhában rendet tegyen elkalandoztak gondolatai. Gyakran gondolt arra, mikor sok évvel ezelőtt – Harry talán akkor lehetett négy éves kisgyerek -, arra felé tévedt, ahol Petunia és családja élt. Látta, hogy a kis Potter hogyan dolgozik a kertben.

Alig tudott beszélni, de szorgosan jártak a kis kezei. Úgy gyomlált, mint a kisangyal. Akkor úgy érezte, hogy ez a kölyök megtanulja, hogy mi a helyes és hol a helye. Azonban ahogy a zöld szemek könnytől ragyogva felpillantottak rá, majd akadozva megszólalt...

- Bácsi, nem... nem vinne magával? Éhes vagyok... Nem enged be a bácsikám.

Mindezt végtelenül lassan és szívszaggatóan adta Perselus tudomására.

- Miért nem engednek be? – kérdezte óvatosan. Soha nem érezte magát ilyen bizonytalanul. Abban a pillanatban alaposabban tanulmányozta a piros szemeket, és a könnyes arcocskát. Látszott, hogy rázta a hideg, pedig nyár volt. Bő felső volt rajta és egy még nagyobb nadrág.

- Megbetegedtem... és eltörtem portörlés közben Petunia néni egyik vázáját – suttogta kétségbeesve.

Piton minden bizonytalansága ellenére bement a kertbe, és a vacogó, lázas gyermek fejére tette a kezét.

- Haza viszlek magammal. Kapsz enni, és orvosságot is adok neked – mondta lágyan, még maga is meglepődött azon, hogy ilyen gyengéden beszélt akkor ott egy Potter gyermekkel. Azonban ott, magát látta. A félelemmel a szemében, mikor apja verni készült őt, amiért egyáltalán csak létezett.

- Köszönöm, bácsi – mosolygott fel rá a csöpp gyerek. Koszos volt az arca és sovány kis testét olyan könnyen kapta fel, akár egy tollat.

- Nagyapa! – sikított fel mellette bosszús unokája. Albus már a sírás szélén állt, amiért a varázsjátéka nem akart működni. A kis sárkány - amit még Charlie vett neki folyton mozgott és apró, színes füstöt eregetett magából, ha kinyitotta száját -, most egyáltalán nem csinált semmit. Pedig ez volt kis unokája kedvenc játéka. Az egyetlen, amivel aludni tudott.

- Hagy nézzem meg! – guggolt le rögvest mellé Perselus, majd sóhajtva pöccintett pálcájával. Az apró sárkány, ami mozgatni tudta szárnyait új életre kelve iramodott el a nappali felé, nevetésre késztetve Albust.

A három éves gyerkőc azonnal utána iramodott, hogy elkapja barátját.

- Chal, várj – kiabált a fiú, miközben szedte pöttöm lábait.

Perselus csak elnéző fintorral nézett utána és áldotta a napot, mikor ilyen szerencséje lett. Örült, hogy ezeknek a gyermekeknek az életéhez tartozhat.

- Apa! Megjöttünk! – hallotta meg a bejárati ajtó nyílásából a fia hangját. Aztán már a csomagokkal megpakolt férfi alakja is látható lett számára, mikor átszelte a konyha és az előszoba közti távot.

- Merlin szerelmére! Hát miért cipelsz mindent? Varázsló vagy, te ostoba kölyök – dohogta feddőn Piton, miközben egy pálcaintéssel az összes csomagot kivarázsolta fia hóna alól, vagy épp kezeiből biztos helyre.

- Én is mindig ezt mondom neki, de valahogy soha nem sikerül a fejébe vernem – nevetett fel a göndör hajú fiatalasszony. – Látod, Harry, Perselus velem ért egyet. Pedig nem is mugli környéken élünk, hogy ennyire titkolózzon – csóválta meg fejét Hermione, majd az elé siető kisfiát kapta fel. Látszott már, hogy a harmadik babájukat várja, de még könnyen emelte fel kisebbik gyermekét.

- Azért csak óvatosan, Mione! – termett mellette azonnal férje.

- Ugyan már, Harry! Ne aggódj ennyit. Alnak szüksége van rám. Most pedig, ha megbocsát a két férfi, távozom és lefektetem délutánra a gyerekem és a másikat pedig előkerítem – mondta dacosan a nő, majd tényleg tovalibbent, miközben a kabátja, sálja és sapkája a fogasra lebegett.

- Ő nőtt fel muglik között, mégis ő használja természetesebben a mágiát. Ez olyan elszomorító – sóhajtotta Harry zavartan.

- Csak azért, mert te még mindig emlékszel, milyen csúnyán visszasülhet néhány dolog – lapogatta meg finoman fia hátát az idősebb férfi. – Hiszen te előszeretettel kerültél bajba.

- Igazad lehet. Minden rendben ment a két gyerekkel?

- Azt hiszem, ha egy agyatlan csapat gyerekre tudok úgy ügyelni, hogy ne robbantsák magukra az üstöt, két kis apróság...

- JAMES SIRIUS POTTER! Azonnal gyere elő! – hallatszott le Hermione kiabálása és Albus sírása.

- Hogy is kezdted apa? – vonta fel visszatartott nevetéssel szemöldökét Harry.

- Inkább menj, kapd el az ördögfiókát.

- Ahogy jónak látod – vigyorodott el, majd szaladt a lépcső felé.

Perselus pedig az előszobában szerette volna magát elásni. Hogy nem vettem észre?