Ez nem kapcsolódik szorosan véve a leveles novellákhoz, azonban úgy döntöttem, ide fogom ezt a kis apróságot feltölteni, mert severitus témájú. Olvassátok szeretettel. :3
Perselus Piton sóhajtva dőlt hátra a kanapén, a finom meleg nappaliban. El sem tudta képzelni, hogy ilyen téli estéket, hogyan is tudott eddig a pince mélyén eltölteni. Sokkal kellemesebb a karácsony egy meleg lakásban.
Alig hunyta be félig a szemeit, hogy kiélvezze a kandalló által árasztott hőt, mikor egy vékony hang törte meg a csendet.
- Papa? – totyogott oda hozzá a kicsi unokája, Albus Perselus Potter. Most töltötte a harmadik életévét. Bátyja, James Sirius Potter két évvel volt nála idősebb. Ő éppen a konyha asztalnál ült és vacsorázott. Kényelmesen látta őket innen, de nem számított rá, hogy Al megunja a dolgokat és idesétál.
Halvány mosollyal az arcán vette ölébe az apró fiút.
- Igen, Pers?
- Apa? Anya? – nézett körbe hatalmas zöld szemeivel a nappaliban. Még igazán kevés dolgot tudott kiejteni a száján, de a nem és az anya meg apa már kiválóan mentek a számára. Pont elég volt neki – gondolta Piton jókedvűen.
- Elmentek ajándékot venni Ginny néninek. Tudod, most fog haza térni, mióta kiment külföldre – mondta neki alaposan elmagyarázva a dolgokat. Úgy gondolta mindig is, hogy az Ő unokái a legokosabbak, főleg, ha azt nézzük, nem csak idióta Potter-génekkel rendelkeznek, hanem Lily génjeivel és okos, bár idegesítő Granger-génekkel is.
- Miért? – kérdezte hatalmas szemekkel. Ezek a szemek... Csak az ő kicsi Pers unokájának volt ilyen gyönyörű tekintete.
Ennek ellenére nagyot sóhajtott. Ez ostoba kérdés, viszont a gyerekek szoktak ilyet kérdezni...
- Ezt biztos apádtól örökölted – morogta az orra alatt sötéten. – Ő is ilyen volt. Minden ostobaságot így kérdezett – forgatta meg fekete szemeit, mire Albus kuncogni kezdett. – Ó, most kineveted öregapád, amikor a fiatal apádra panaszkodik? – vonta fel gúnyosan a szemöldökét, unokája azonban csak hangosabban nevetett.
- Nagyapa – szólalt meg a mindig csínyeken mesterkedő James. – Felmehetek játszani a szobámba?
- Ha csak nem robbantod magadra, valami ostoba Weasley Varázsvicc termékkel, amit tudom, hogy rejtegetsz! – nézett szigorúan elég sandán pillantgató unokájára.
- Igenis, nagypapa – mosolyodott el az öt éves kisfiú, majd már ott sem volt a szobában.
Piton csak felsóhajtva csóválta meg a fejét és tette ki öléből az izgő-mozgó vakarcsot. Albus addig mozgott, amíg nagyapja feladta a dolgot.
Ahogy a bájital mester felkelt, hogy a konyhában rendet tegyen elkalandoztak gondolatai. Gyakran gondolt arra, mikor sok évvel ezelőtt – Harry talán akkor lehetett négy éves kisgyerek -, arra felé tévedt, ahol Petunia és családja élt. Látta, hogy a kis Potter hogyan dolgozik a kertben.
Alig tudott beszélni, de szorgosan jártak a kis kezei. Úgy gyomlált, mint a kisangyal. Akkor úgy érezte, hogy ez a kölyök megtanulja, hogy mi a helyes és hol a helye. Azonban ahogy a zöld szemek könnytől ragyogva felpillantottak rá, majd akadozva megszólalt...
- Bácsi, nem... nem vinne magával? Éhes vagyok... Nem enged be a bácsikám.
Mindezt végtelenül lassan és szívszaggatóan adta Perselus tudomására.
- Miért nem engednek be? – kérdezte óvatosan. Soha nem érezte magát ilyen bizonytalanul. Abban a pillanatban alaposabban tanulmányozta a piros szemeket, és a könnyes arcocskát. Látszott, hogy rázta a hideg, pedig nyár volt. Bő felső volt rajta és egy még nagyobb nadrág.
- Megbetegedtem... és eltörtem portörlés közben Petunia néni egyik vázáját – suttogta kétségbeesve.
Piton minden bizonytalansága ellenére bement a kertbe, és a vacogó, lázas gyermek fejére tette a kezét.
- Haza viszlek magammal. Kapsz enni, és orvosságot is adok neked – mondta lágyan, még maga is meglepődött azon, hogy ilyen gyengéden beszélt akkor ott egy Potter gyermekkel. Azonban ott, magát látta. A félelemmel a szemében, mikor apja verni készült őt, amiért egyáltalán csak létezett.
- Köszönöm, bácsi – mosolygott fel rá a csöpp gyerek. Koszos volt az arca és sovány kis testét olyan könnyen kapta fel, akár egy tollat.
- Nagyapa! – sikított fel mellette bosszús unokája. Albus már a sírás szélén állt, amiért a varázsjátéka nem akart működni. A kis sárkány - amit még Charlie vett neki folyton mozgott és apró, színes füstöt eregetett magából, ha kinyitotta száját -, most egyáltalán nem csinált semmit. Pedig ez volt kis unokája kedvenc játéka. Az egyetlen, amivel aludni tudott.
- Hagy nézzem meg! – guggolt le rögvest mellé Perselus, majd sóhajtva pöccintett pálcájával. Az apró sárkány, ami mozgatni tudta szárnyait új életre kelve iramodott el a nappali felé, nevetésre késztetve Albust.
A három éves gyerkőc azonnal utána iramodott, hogy elkapja barátját.
- Chal, várj – kiabált a fiú, miközben szedte pöttöm lábait.
Perselus csak elnéző fintorral nézett utána és áldotta a napot, mikor ilyen szerencséje lett. Örült, hogy ezeknek a gyermekeknek az életéhez tartozhat.
- Apa! Megjöttünk! – hallotta meg a bejárati ajtó nyílásából a fia hangját. Aztán már a csomagokkal megpakolt férfi alakja is látható lett számára, mikor átszelte a konyha és az előszoba közti távot.
- Merlin szerelmére! Hát miért cipelsz mindent? Varázsló vagy, te ostoba kölyök – dohogta feddőn Piton, miközben egy pálcaintéssel az összes csomagot kivarázsolta fia hóna alól, vagy épp kezeiből biztos helyre.
- Én is mindig ezt mondom neki, de valahogy soha nem sikerül a fejébe vernem – nevetett fel a göndör hajú fiatalasszony. – Látod, Harry, Perselus velem ért egyet. Pedig nem is mugli környéken élünk, hogy ennyire titkolózzon – csóválta meg fejét Hermione, majd az elé siető kisfiát kapta fel. Látszott már, hogy a harmadik babájukat várja, de még könnyen emelte fel kisebbik gyermekét.
- Azért csak óvatosan, Mione! – termett mellette azonnal férje.
- Ugyan már, Harry! Ne aggódj ennyit. Alnak szüksége van rám. Most pedig, ha megbocsát a két férfi, távozom és lefektetem délutánra a gyerekem és a másikat pedig előkerítem – mondta dacosan a nő, majd tényleg tovalibbent, miközben a kabátja, sálja és sapkája a fogasra lebegett.
- Ő nőtt fel muglik között, mégis ő használja természetesebben a mágiát. Ez olyan elszomorító – sóhajtotta Harry zavartan.
- Csak azért, mert te még mindig emlékszel, milyen csúnyán visszasülhet néhány dolog – lapogatta meg finoman fia hátát az idősebb férfi. – Hiszen te előszeretettel kerültél bajba.
- Igazad lehet. Minden rendben ment a két gyerekkel?
- Azt hiszem, ha egy agyatlan csapat gyerekre tudok úgy ügyelni, hogy ne robbantsák magukra az üstöt, két kis apróság...
- JAMES SIRIUS POTTER! Azonnal gyere elő! – hallatszott le Hermione kiabálása és Albus sírása.
- Hogy is kezdted apa? – vonta fel visszatartott nevetéssel szemöldökét Harry.
- Inkább menj, kapd el az ördögfiókát.
- Ahogy jónak látod – vigyorodott el, majd szaladt a lépcső felé.
Perselus pedig az előszobában szerette volna magát elásni. Hogy nem vettem észre?
YOU ARE READING
Levelek Pitontól
Short StoryEredetileg egyetlen novellát terveztem ebbe tenni, azonban sok apró történetemnek szerves momentuma egy levél, amelyet Piton Harrynek írt, ezért végül kibővült, sok apró, helyenként humoros, vagy éppen szomorú levelekkel. Egy kis melengető gondolat...