Sensei! - Naruto fanfiction

K E T T Ő

Éjszaka volt, meleg, nyári éjszaka. A csillagok tisztán látszottak az égen, a hold bevilágította az előttem magasodó, égigérően nagy fák erdejét. Hezitálás nélkül vetődtem az egyik sötétkérgű fa törzsének árnyékába. Lépteket hallottam magam mögött egy kicsivel. Lassú, óvatos lépteket, és halk motyogást.

-Az erdőbe ment, igaz? - kérdezte egy vékony hang, miközben két személy besétált az erdőbe. Lépteik után halkan koppant a kemény föld, ahogy elsétáltak közvetlen mellettem. A magas fa tövében rejtőztem, szemeim intenzíven szegeződtek a mellettem elhaladó személyekre. Szívem hangosan dobogott, féltem, hogy még ők is hallják. - Vajon hova ment?

-Sshhh, hallod ezt? - szólalt meg hirtelen a másik személy is. Ninják voltak mind a ketten, ráadásul az egykori csapattársaim. Két lány, ugyanis a velünk lévő évfolyamra nem jelentkezett annyi fiú ninjának, hogy velünk egy csapatba kerüljön akár egy is.

-Mit? - kérdezett vissza Mine, miközben rózsaszín haját arrébb seperte a szeméből, hogy jobban lásson.

-Csak figyelj.. - állt támadó pózba Tohno, fekete haja felkötve himbálózott mögötte. Én is figyelni kezdtem, hogy vajon mit hallott meg az egykori csapattársam. Aztán szemeim nagyranyíltak, és egész testem remegni kezdett. Hangosan lihegek.

Tohno lassan, óvatosan arrébb döntötte a fejét, és szeme sarkából az én zölden izzó szempáromba bámult. Egy másodperc sem kellett hozzá, azonnal felém dobott két éles kunait, én pedig éppen, hogy kitudtam térni előlük. A sötétkérgű fa egyik vastagabb ágára ugrottam, és míg Mine realizálta a helyzetet, tovább ugráltam, be, a sötét erdőbe.

A hold fénye itt már nem segített sokat, a sűrű lombkorona szinte teljesen eltakarta az eget. Addig kellett eltűnnöm, míg fel nem kelt a nap.

Már több órája kergetőztünk, és kezdtem fáradni. Csak elkell tűnjek, utána pihenhetek. Azonban az egyik fa ágán egy kiálló, kisebb ágban megbotlottam, és lezuhantam a földre, bele egy bokorba.

Láttam, ahogy Tohno leugrik a felettem lévő ágra, és körbefordul.

-Mine, siess! - kiáltott hátra a társának. Szóval egyedül van. Nem tudtam volna hangtalanul kimászni a bokorból, így fogalmam sem volt, mit kéne tennem. Láttam, ahogy a fekete hajú lány tovább ugrik, én pedig nagynehezen kimásztam a hegyes gallyak fogságából. Újból fejemre húztam az időközben hátracsúszott csuklyámat, amikor is hirtelen éreztem egy jelenlétet magam mögött.

Hirtelen fordultam hátra, éppen, hogy eltudtam ugrani Tohno vágása elől.

-Te szarházi! - kiáltotta, miközben újból felém vágott, de mikor ezt is hárítottam, hátraugrott, és felém dobott néhány shurikent.

-Az igazi szarházi itt te vagy! - kiáltottam vissza neki. - Gyerekes módon követsz és dühöngesz, mikor én csak segíteni akartam!

-Hát nagyon nagy segítség volt! - ordította el magát dühtől forrva, majd hirtelen nekem rontott. Folyamatosan hárítottam, nem támadtam vissza. Egyre gyorsabban, és pontatlanabbul szúrt, hasított, kezdte elveszteni az irányítást az érzelmei felett.

Közvetlen elém ugrott, kezét nem is kellett messzire nyújtania, hogy szúrhasson. Alulról ütöttem meg pengémmel az övét, olyan erősen, hogy a kezét is elrántotta ezzel, a penge pedig balszerencséjére belerohant a torkába.

Lesokkolva álltam ott, miközben vérrel borított teste rám dőlt. Halkat sikkantva dobtam le magamról a testet, miközben szörnyülködve a szám elé kaptam a kezem. Megöltem Tohno-t.

Nemnemnem! Én nem ezt akartam!

Ahogy a test a porba hullott, feltűnt a velem szemben álló, zokogó Mine.
Testem a sokktól erőtlenül hullott a földre, Tohno kivérzett teste mellé. A mögöttem lévő fa törzséhez kúsztam, és nekitámasztottam a hátam.

-Mine.. - én nem ezt akartam.

-Egy szót se! - ordított rám, miközben fuldokolt a könnyeitől. Rózsaszín haja arcába lógott, kezeivel erőszakosan letörölte a nedvességet az arcáról, majd előrántva egy kunait felém indult.

-Egy ninja nem mutathat gyengeséget. - motyogtam anélkül, hogy gondolkodtam volna, mire megdermedt mozdulataiban.

-Gyengeség? - hisztérikusan felnevetett, miközben közelebb lépdelt. - Először a sensei.. és most Tohno. - mondta fenyegetően. - Miért kellett megölnöd őket?

-Yuri sensei kém volt! - szóltam erélyesen, miközben megpróbáltam feltápászkodni, azonban ő egy kunait dobott mind a két lábamba.

-Hazudsz! - kiabált rám, remegve a zokogástól. - Kibaszottul nem bírom már ezt! Megölted mindkettőjüket, és van képed behazudni mindent! - nagy levegőt vett - De most én jövök.

Menekültem volna, de nem bírtam. A fájdalom a lábaimban letaglózott.
Mine közvetlen elém sétált, és áthúzta a jelet a fejpántomon. Sosem húztam át, hogy ne támadjanak meg olyanok, akik még nem hallottak rólam.

-Remélem a pokolba kerülsz, te ribanc! - sziszegte nekem, majd hirtelen szíven döfte magát. Teste közvetlen Tohnoé mellé borult, a zöld gyepet teljesen vörösre festette a sok vér.
Üveges szemeik ijesztően meredtek rám.

Kirántottam a kunaikat a lábamból, és a földbe szúrtam. Letéptem a köpenyem aljából egy kis részt, és szorosan a lábaim köré csavartam.
Émelyegtem, és alig éltem már, de muszáj volt kijutnom az erdőből.

Már hajnalodott, mikor sikerült kiérnem. Az egyik lábam teljesen fehér volt a sok vérveszteségtől, a rongy, amit rátekertem már rég átázott.

Nem akarok meghalni.

Konoha kapuját láttam meg hirtelen, nem messze tőlem. Nem fogom kibírni. A lábam nem bírja..

Hirtelen összecsuklottak a lábaim, kiterültem a koszos földön. Arcomat tenyereimbe temettem, testem rázkódott a sírástól.

Miért történt ez? Mit rontottam el?

A lábaim teljesen elfehéredtek, így újabb és újabb darabot téptem le a köpenyemből.

Ilyenkor hol van a francos bijuum?

A lábaim nagyon nagyon lassan gyógyultak, teljesen kimerültem. Ott feküdtem a poros út közepén, miközben éreztem, hogy az erőm elhagy. A vér abbahagyta a szivárgást a lábamból, gondolom Fuji észrevette, hogy szarban vagyok.

Nem volt már erőm megvárni, míg teljesen meggyógyul, hogy bemehessek a faluba. Eszméletemet vesztettem a mindenség közepén.