ᴡᴀʟʟꜰʟᴏᴡᴇʀ - ᴍɪɴꜱᴜɴɢ

ₛₒᵤₗₛ ₐₙd ₛₜₐᵣₛ

░W░a░l░l░f░l░o░v░e░r░

░1░.░ ░a░z░ ░e░m░b░e░r░ ░a░k░i░ ░a░ ░f░é░l░e░l░m░e░ ░é░s░ ░n░é░p░s░z░e░r░ű░t░l░e░n░s░é░g░e░ ░m░i░a░t░t░ ░k░i░m░a░r░a░d░ ░a░ ░b░u░l░i░k░b░ó░l░

░2░.░ ░a░z░ ░e░m░b░e░r░,░ ░a░k░i░ ░m░i░n░d░i░g░ ░h░á░t░r░a░m░a░r░a░d░,░ ░h░a░ ░p░á░r░b░a░n░ ░k░e░l░l░ ░d░o░l░g░o░z░n░i░

░3░.░ ░a░z░ ░e░m░b░e░r░,░ ░a░k░i░ ░m░á░s░h░o░g░y░ ░l░á░t░j░a░ ░a░ ░v░i░l░á░g░o░t░,░ ░s░ ░f░é░l░ő░,░ ░h░o░g░y░ ░f░e░l░e░m░é░s░z░t░i░k░ ░a░ ░s░a░j░á░t░ ░g░o░n░d░o░l░a░t░a░i░

░,░,░Ő░ ░e░g░y░ ░w░a░l░l░f░l░o░w░e░r░.░ ░L░á░t░j░a░ ░a░ ░d░o░l░g░o░k░a░t░,░ ░c░s░e░n░d░b░e░n░ ░m░a░r░a░d░ ░v░e░l░ü░k░ ░k░a░p░c░s░o░l░a░t░b░a░n░,░ ░d░e░ ░t░e░l░j░e░s░e░n░ ░m░e░g░é░r░t░i░ ░a░z░o░k░a░t░.░"░

Előhalászta farzsebéből a telefonját és füldugókat illesztve hallójárataiba görgette végig a lejátszólistáját. Az apró készülékben csak zeneszámok voltak megtalálhatóak, se egy videó, se egy kép, hisz arra nincs akkora szüksége, mint magára a dalokra. Azonban a legtöbb ember meglepetésére, nem ám pár albumról volt itt szó, hanem egészen pontosan ezerhétszáztizenkettő számról. Ugyanis fontos volt számára, hogy hangulatához, jelenlegi emócióihoz megfelelő dallamú és szövegű alkotást juttasson el hanghullámoknak megfelelően az agyához.
Minden reggele ugyan úgy indult, s szerette ezt a monotonitást az életében. Kifejezetten megnyugtatta. Felszállt a buszra, leült leghátra, ahol a legmagasabbra volt emelve az ülés, hisz onnan lehet a legszebben látni a környéket. Összefontja ujjai között a kis készüléket és enyhén az ablaknak döntve a fejét kémlelte a tájat, teljesen átadva minden porcikáját a dallamnak.
A suhanó falombok egy távolabbi helyre repítették fantáziáját, s már nem is kellett sok, mire lelassult a járat és a kedvenc megállóhelye következett. De hogy lehetne valakinek kedvenc buszmegállója? olyan egyszerűen, hogy minden egyes nap, ezen a helyen látja meg először a számára legfontosabb embert. A busz lefékezett, s ezzel egyetemben a szíve gyorsabb tempót kezdett el diktálni. Nem csak a bordái között dübörgött, hanem végigáramolva a vénáin keresztül egész testébe eljutottak a dobhangok.
- Jisung! – szált fel boldogan, hatalmas ajakgörbülettel az iskola leghelyesebb fiúja. – Nem írtál este, már kezdtem aggódni.- kuncogva huppant le mellé, bal karját egyből átvetve a másik dereka körül, hogy magához húzza egy szoros ölelésbe.
- Véletlenül elaludtam. – válaszolt halványan elvörösödve, hisz mai napig nincs hozzászokva kedvese érintéseihez.
- Jobban is figyelhetnél... a fárszt hoztad rám, hogy megbánottalak valamivel. – sóhajtotta, mintha csak egy hatalmas teher esett volna le a válláról és játékosan nyomott egy apró csókot az orcájára.
- Ne haragudj. – motyogta halkan, mire a másik felemelve állát nézett mélyen íriszeibe.
- Rád sosem tudnék haragudni. – búgta olyan lágyan, hogy hangszíne szinte cirógatta a fiú hallójáratát.

Jisung leemelte könyökét az ablak széléről, s felállt, hogy óvatosan leszállhasson a zötykölődő buszról. Megtörölte közben egyik kezéve a szempilláját, nehogy esetleg nyomot hagyjon rajta a reggeli szunyókája a járművön, ám egy váratlan pillanatban nagyot fékezett a sofőr, s a fiú váratlanul előre bukott. Ám arcának célállomásának végül nem a talaj ígérkezett – pedig hogy örült volna, ha mégis úgy alakultak volna a dolgok – helyette Minho mellkasába zuhant, akiről az előbb fél-ébren álmodozott.
- Hé... – rezzent össze a világos barna hajú fiú, de amint meglátta maga előtt a kétrét görnyedt fiatalt, aggódva emelte tenyerét gyengéden a vállaira. – Mondd, jól vagy?
Jisung összerezzent a bársony hang csengésére. Csodálatos volt. Pont, mint a saját kis világában. Mikor megszólította őt, mikor hozzáért... minden egyes mozzanata melegséget generál a testében, melyet egyszerre imád és gyűlöl. Az összes létező ábrándja végigfutott az emlékezetében, a reggeli csókoktól kezdve az esti összebújásig, minden, amivel csak a képzelete játszani bírt. S ennek hatására, fülig vörösödő arccal, válasz nélkül ugrott le a járműről, faképnél hagyva ezzel az egyetlen embert, akit távolról bár, de csodálni bírt.