ᴡᴀʟʟꜰʟᴏᴡᴇʀ - ᴍɪɴꜱᴜɴɢ

ₗᵢgₕₜₕₒᵤₛₑ

Hátizsákjának pántját markolva vett egy mély levegőt. Itt az idő, nem maradhat tovább, különben lekésne a megfelelő pillanatról. Szusszantott egyet, majd sietősen bekopogott az ajtó, talán kissé hangosabban is, mint amennyire illendő volna. Vállai összetörten estek lentebb pár szinttel. Még egy egyszerű kopogást is képes elrontani, nem is ő lenne Han Jisung, ha nem lenne ennyire életképtelen.
- Igen? – szólt ki a bársony hang a teremből, azonban neki földbe gyökerezett a lába és csak tehetetlenül pislogott a nyílászáróra, mely csak pár centire volt az arcától. Megkéne mozdulnia, legalább benyitnia vagy bármi, de sírásra álló ajkai, a gombóc a torkában, a megmerevedettség az izmaiban nem hagyja. Cselekvésképtelen. – Ki az? – sóhajtotta, miközben már nyílt is az ajtó, egyenesen a fiatal fiú homlokára egy erős lendülettel. Fel sem eszmélt a döbbentségből, így telibe kapta el a faanyag, s ő esetlenül dőlt hanyatt a hideg csempén, eszméletét vesztve.
Fekete kép, csak hangfoszlányok jutottak el az agyáig.
- Ne haragudj. Jézusom, jól vagy? – kérdezte Minho, miközben letérdelt a teste mellé, s fejét az ölébe húzva pátyolgatta az ismeretlen fiút. Gyengéden körbejáratta bőrén ujjbegyeit, hátha érzékel valamit az érintéseiből, azonban a másik még pár percig lehunyt pillákkal feküdt előtte. Ő viszont cseppet sem bánta, ugyanis elég ideje volt felfedezni – még ha nem is a legszerencsésebb helyzetben – hogy egy gyönyörű férfit kábított el szó szerint. Leginkább cseresznye-rózsaszín ajkain időztek el a szembogarai, ám mielőtt még mélyebbre merülhetett volna az éber-álom tengerében, az ölében fekvő ifjú szemei felpattantak.
- Bocsánat! – szólalt fel hangosan és azonnal felült ijedtében, ám neki is dőlt a másik mellkasának, mivel megszédült a hirtelen mozgástól.
- Miért kérsz bocsánatot? – nevette el magát Minho, miközben megragadva a fiú testét próbálta egyensúlyi állapotba helyezni testét. – Csak óvatosan.
- Megzavartalak... – nyögi ki nagy nehezen, mire a Minho nem tudja hova tenni a történteket.
- Várj. Én csaptalak homlokon az ajtóval és te kérsz bocsánatot, mert bekopogtál miközben táncoltam? – mondta kuncogva, mire Jisung csak lehajtja a fejét. Alig szólalt meg és máris kinevetik, pont ezért nem kellett volna idejönnie. Visszafogva könnyeit áll fel és már épp megtenné az első lépést a menekülés útja felé, mikor Minho megragadva a karját gátolja meg ebben. – Nekem kéne elnézést kérnem. – ejti ki lágyan a szavakat, kifejezetten ügyelve rá, hogy esetleg a fiú nehogy a szívére vegye azokat.
Jisung mellkasa megtelik melegséggel, sőt, inkább forrósággal, ami belülről égeti fel szép lassan. De ez az égés nem fájdalmas, inkább túlon túl mámorító hatású a számára.
- Nem jössz be? Úgyis ebédelnem kéne már, magában pedig csak a szamár eszik. – nevette el magát és mielőtt még válaszolhatott volna, magával húzta egyenesen a terembe, bezárva a nyílászárót maguk után. Jisung csak magában mosolygott ezen a mondaton, pedig valójában fájt neki az igazság, hisz ő mindig a szekrénybe zárja magát, hogy biztos egyedül ehesse meg azt a pár falatot, melyet ebédnek csúfol.
Az idősebb leült törökülésben a padlóra, így a másik is követte őt ebben. Táskájából előhalászott egy gondosan becsomagolt párolt rizst zöldségekkel és előkapva pálcikáit látott volna hozzá, mikor az előtte gubbasztó fiúra pillantott. – Te nem eszel?
- Nem vagyok éhes. – válaszolta lezserül, mintha igazából csak kedvelésből töltené itt az idejét. Pedig valójában esténként néma imákat nyomott el a takarója ölelésében, hogy valaha is ilyen könnyedén válthassan szót álmai férfijával.
- Badarság, enned kell. – sóhajtotta és magához húzva taskáját mélyebbre nyúlt, hogy egészen az aljáig elérjen az ujjaival és úgy kutakodott benne. – Ah, megvan. – húzott ki belőle még egy adag ételt és nyújtotta át a fiúnak. – Tessék.
- D-dehát... – és eddig tartott a „nem törődöm" álca, amit magán bírt tartani olyan hosszadalmas ideig. Ismét előjött a dadogása, a hebegése, hogy zavarában nem tudta melyik szóhoz nyúljon előbb, ezért inkább mindet egyszerre akarta kimondani, hogy végre véget érjen a beszéde.
- Ez a vacsorám lett volna, de hamarabb hazaérek és otthon is tudok enni. Azt viszont nem szeretném, hogy te végig nézd, amint én megebédelek. – válaszolta egyszerűen és mosolyogva emelte párnácskáihoz az ételt. – Kérlek, a kedvemért egyél velem.
Jisung orcája kivörösödött és égett zavarában. Meghökkenve pislogott, de erre az ajánlatra teljes mértékben idióta lett volna nemet mondani, így bólintva egyet követte a másik példáját.
Csendben ugyan, de megtöltötték a gyomrukat finomságokkal, s Jisung nem is lehetett volna boldogabb. Életében először nem evett egyedül az iskolában, ráadásul azzal lehetett, akit a világon mindennél jobban szeret.
- Oh. – pislogott arcába Minho és közelebb hajolt hozzá, mire a fiú azonnal reflex szerűen elhúzódott. – Csak egy rizs szem van az arcodon. – súgta kacagva, s megszüntetve a köztük lévő távolságot térdelt fel hozzá, hogy arcára simítva hüvelykujjával odébb simítsa az étel maradékot, ám cseresznye-szín ajkai ismét megfogták. Odaláncolták magukhoz a tekintetét és nem tudott tovább ellenállni, hozzájuk simította sajátjait, ezzel egyé válva párnácskáival.

- Nézzétek, itt ez a nyomorék! – üvöltötte az egyik Changbin boldogan, ahogy kicsapva a szekrény ajtaját nézett le az összerezzent Jisungra. Megint elbambult és a saját álmait, gondolatait kergette, így észre sem vette, hogy már javában vége a tanítási óráknak. – Megint a képzeletbeli barátaiddal játszottál, gyíkarc? – ragadta meg felsőjénél fogva a gyermeket, s rántotta ki onnan, hogy erősen a hideg acélnak dobhassa gyönge testét.
- Ah, soha nem leszel normális, igaz? Miért nem mész már magánsuliba? – állt meg mellettük csípőre tett kézzel Hyunjin, pukkasztva egyet a rágógumijával. – Anyád is csak azért járat ide, hogy elveressen velünk.
- Lehet az anyja is veri otthon. Tipikus olyan arca van, ami könyörög az ütésekért. – szállt be a szócsatába Felix, azonban ő nevetés közben képes volt cselekedni is, így egy ocsmány foltot hagyva Jisung pufók arcán.
- Már mióta nem könyörög azért, hogy hagyjuk abba. – sóhajtotta Changbin. – Ez azt jelenti, hogy még az se érdekli, ha pépesen megy haza. Pedig így nem akkora buli. – játszotta el drámaian, mintha szívességet tenne, majd hátralendítve öklét vert egy hatalmasat a fiú alhasába.
- De ami jár az jár. – kuncogta Chan, majd másik kezével Jisung torkára fogva hajolt hozzá közelebb, szinte már összeért az orruk és úgy sziszegett veszett kígyóként a fogai közé sűrítve a levegőt. – Várom a pillanatot, amikor holtan láthatlak.