ᴡᴀʟʟꜰʟᴏᴡᴇʀ - ᴍɪɴꜱᴜɴɢ

ₗₑₜ ₘₑ dₒwₙ ₛₗₒwₗy

Jisung iskolába menet összehúzva magát ült a buszon. A fiú korához képest eleve alultápláltnak tűnt, de ahogy az ülésben elhelyezkedett, akár két ember is kényelmesen elférhetett volna mellette. Menedékként betette fülébe a fülhallgatóját és a „calm down my heart" című lejátszólistáját indította el, ahogy kinézett a párás ablakon keresztül a külvilágra. Életében még soha nem koncentrált ennyire, hogy ne kalandozzon el a gondolata semerre és az álmok világa messziről kerülje el őt.

,,Nem kell több fájdalom. Nem akarom áltatni magam, ha úgyis szerencsétlen vagyok." – gondolta magában, ahogy a lehető legtöbb erejével akadályozta meg könnyei előtörését a lélektükreiből.

Egész nap szellemként járt-kelt az iskolában. Arcát belülről csonkította, tépte fogaival aminek köszönhetően hozzászokott a vérének érzetéhez a szájában. De muszáj volt megakadályoznia a kattogást. Nem hagyhatta, hogy ma elveszítse önmagát, ma nem.

Lassan fel-le emelkedő mellkassal sétált a szekrényéhez, hogy kivegye onnan a dolgait és amint rejtett utakhoz ér fusson. Fusson, rohanjon és meg se álljon hazáig, nehogy bekövetkezzen amitől a legjobban fél.

Remegő ujjakkal vette magára a hátizsákot és bezárva a fémajtót és annak reteszét indult el a hátsó kijárat felé – hogy még előről se tudják meggátolni a terveiben.

Azonban balszerencséjére – már meg sem lepődött ezen – már hátul várták őt, mellkasuk előtt keresztbe font kezekkel.

- Helló nyomorék. – köszönt nevetve Chan, mire Jisung csak bólintott egy aprót. Már hozzászokhatott volna, nem? Hogy neki semmi sem jár, hogy vele csak a fájdalom alszik el esténként és csak a saját démonjai csókolják meg.

- Sziasztok. – motyogja, ahogy összegyűjtve bátorságát néz fel az előtte álló férfiakra.
- Azta, megszólalt. Bontsunk pezsgőt, nyomika megtanult beszélni. – kacagva Hyunjin, ahogy kusza, hóbortos lépésekkel megközelítve a fiút egy laza tenyér lendítéssel pofon csapja. – Gratulálok buzikám.

Jisung arca az ért ütés hatására elfordul. Halványan elmosolyodik, ahogy támadója szemeibe pillant fel. Végülis már úgy is mindegy, nem? Végülis, már én is megakarok halni, nem lenni. Én is csendet akarok a fejemben, hogy ne kelljen így élnem, vagy egyáltalán ne kelljen soha semmit sem. Csak megszűnni csendben. Nem zavarnék soha senkit sem.

Egy reszketeg levegővétel után lehunyva egy másodpercre a szemeit ismét megszólal. – Te mondod, amikor Chan jár a seggedben?

A levegő megfagy körülöttük. Hasítani lehetne a feszültséget. S bár a többiekben az fortyog mennyire fogják szétverni a pimasz kölyköt, aki három év zaklatás után beszólt nekik, Jisung végtelenül boldog. Szárnyal a szíve annak a gondolatára, hogy ma talán végre annyi fájdalom fogja érni, hogy soha többet nem kell felkelnie. És akkor minden rendben lesz.

Hyunjin egy röpke szünet után megragadva Jisungot a torkánál fogva ragadja meg, hogy az iskolába épített uszodába húzhassa magával. A fiú reflex szerűen fuldoklik és szorít rá a másik ujjaira, de eszébe sem jutna azokat lefejteni magáról.

- Adok én neked olyat a seggedbe... – morogja tömény undorral, ahogy a banda többi tagja megy után, de nem tudnak mit reagálni, sőt inkább szívesebben hagyják Hyunjinra a dolgot, hisz főként ő lett megsértve.

Bal kezével a magasba emeli, míg Jisung lábával kapálózik a föld után, de mind hiába, szabad jobbosával már érkezik is az ütés a szeme alá, majd az állkapcsára, a hasa aljára és ahol csak a csontos bügykei képesek ütést mérni a fiú testére.

Könnybe lábad a szeme a fájdalom hatására, ahogy görcsösen levegő után kapkod, de a gondolat miszerint nem kell már sok a halálhoz megnyugtatja és talán ez a legszomorúbb az egész helyzetben. Hogy már küzdeni sem akar, sőt elősegíti a saját vesztét.

- Nem is mókus vagy, hanem egy nyomorult féreg. – hörgi már a haragjából kifolyólag egy másik ember hangján, ahogy minden figyelmeztetés nélkül beledobja Jisungot a medencébe.

A fiú kalimpálózva úszik fel a felszínre, hogy levegőhöz jusson, azonban mielőtt ez bekövetkezhetne, Hyunjin elkapva fürtjeit nyomja bele az egész testét a vízbe minél inkább, hogy még gondolkodni se lehessen ideje.

Jisung még egy ideig kalimpál, hisz hiába a halálvágy, ha az életre való ösztön ott van a szervezetében, ám hamar azt is kezdi elveszíteni. Elsötétül szép lassan minden, miután már homályba borult a környezete. A kékes szín, mely körbe vette. Lassul a szívverése és a nedű lassan mindenét körbejárja, még a tüdejét is. Minden feketévé válik és megszűnik a legapróbb mozdulata is, már csak lebegésre képes.

- Elég! – kiáltja valaki hátulról, ahogy beront a nehéz ajtósoron keresztül, félrelökve mindenkit, aki előtte áll.