Eldarya: Megbűvölve

A halál küszöbén

A nap már magasan járt mire felébredtem. Verejtékben úszva és iszonyatos szédüléssel másztam ki a fából. Gondoltam megmártózom, hátha felfrissít egy kicsit és a tünetek is alábbhagynak. A tavacskához vánszorogva levetettem a ruháim és alámerültem. A kellemesen hideg víz hullámként csapódott össze a fejem felett. Elkezdtem úszni, vagyis csak azt hittem,hogy úszok. Mint kiderült süllyedtem. Az állapotom miatt nemigazán fogtam fel a helyzetet, csak figyeltem ahogy az égszínkék lassan sötétebb tónusba tűnik át. A mély, bársonyos hang ismét megszólalt a fejemben. "Ússz!Kira, ússz!Gyerünk!". Ezeket a szavakat ismételgette a hang. Aztán mintha egy ember alak közeledett  volna felém. A hangot is egyre közelebbről hallottam. Nem tudtam eldönteni, hogy most csak halucinálok vagy valaki tényleg kihúzott a vízből. A hang továbbra  is  szólítgatott. A ruhájából ítélve Eel gárdájának katonaságához tartozhatott.

-Elnézést, jól érzi magát? Ne vigyem be  a  Főhadiszállásra ?

-Ne...nem szükséges. Csak egy kicsit kimerült vagyok.-gyorsan felvettem a ruháim. Pár percig csak az előttem álló fiút bámúltam.. Napbarnított bőre elütött a hófehér hajától. A homlokán egy kissebb heg éktelenkedett, jobb kezén egy vékony gyűrű volt. Arany volt. Ez furcsa, a katonáknak nincs arany gyűrűjük. Mintha a gyűrű beszélt volna hozzám,  ennyire rossz lenne az állapotom? Hogy mindenféle hangot ideképzelek...

      "Éj sötét szárnyak

        Lelkek és vágyak

        Hangok melyek várnak,,

Ezt a versikét ismerem...Ez van a medalion hátuljára vésve.

A fiú kérdően meredt rám.

-Bocsi...Köszönöm,hogy megmentettél. Ha megbocsátassz, most visszatérnék az otthonomba.-elbotorkáltam a fáig és az apró kilincsért nyúltam.

-Várj, azt akarod mondani, hogy itt laksz? Ráadásul ilyen állapotban...? Ez...Visszaviszlek  a Főha...

-Nem.Nem megyek vissza. Köszönöm de jól elvagyok itt is.

-Ha te mondod.-meglepett, hogy ilyen gyorsan feladta. Amúgy sem ment volna túl sokra vele. Megtörölköztem egy kis selyem törülközővel. Ezt még akkor kaptam, amikor egy fiatal erdei tündét mentettem meg egy Fekete Kutyától. Az erdőt védő tündérek és dryádok sokáig nem kedveltek, egyenesen  betolakodónak tartottak. De a hónapok során sikerült elnyernem a bizalmukat és ez nagyban megkönnyítette az itteni életet.  Kaptam tőlük pár ruhát és hasznos eszközöket. A kis vizitündérek otthonossá tették a fámat belül: Virágzó indák lógtak a falon, a talaj víz tükörből volt. Hm...várj egy kicsit. Hogy is magyarázzam el neked olvasó? Nos, a padlót egy nem túl vékony de nem is túl vastag vízréteg borítja. Én azért hívom tükörnek, mert kristálytisztán látszik benne minden, és a legjobb: Ha ráállok a vízre nem süllyedek el és a lábam sem lesz vizes. Remélem így érted, a többit a fantáziádra bízom...hihi. Kilestem az "ablakon", ami egyenlőre csak egy kis nyílás volt a fa kérgén. A fiú még mindig itt volt. De, de miért? Mi dolga van itt? Felmásztam a fa egyik magasabb ágára és halkan súgtam neki:

-Menj el.-a szavaimat a szél szállította tova.  A fiú ajka lassan szóra nyílt, de nem hallottam mit mond. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Habár hangosan nem mondta ki, de ha ki is mondta nem hallottam...a szájról olvasáshoz értek. Ez mindig is hasznos volt a mágiával rendelkezők számára.

-Astaroth.-minden betűt lassan és tisztán megformázva ejtett ki. Mintha egyenesen nekem szánta volna e nevet...