Eldarya: Megbűvölve

A távolság nem számít

Eldöntöttem, hogy elmondom a többieknek a tervem.  A kora reggeli megbeszélés után még a Kristályteremben beszéltük át a holnapi munkákat. Vettem egy nagy levegőt majd a többiekhez fordultam.

-Figyeljetek, mondani szeretnék valamit.-Miiko és a többiek fürkészően néztek rám.

-Csak nem azt, hogy a kedves jéghercegnőnk elhagyja Eel Főhadiszállását? A lehető legjobb hír!-szólalt meg Ezarel egy hatalmas vigyorral az arcán. Ez kissé szíven szúrt, de nem szabad meghátrálnom. Jobban belegondolva...annyira nem is rossz ötlet, de attól még rosszul esett.

-Ez az egyik dolog, de most nem ez a lényeg. Szóval...az az  igazság,hogy én mindig is féltem,hogy elveszítem a számomra fontos embereket, ezért sose barátkoztam másokkal, ezért egyedül voltam. Rájöttem, hogy kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni,de egyet bármikor:a hozzáállásomat. Ezzel most is így vagyok,próbálok beilleszkedni  a világotokba. Nekem ez az egész nagyon nehéz, és tudom, hogy csak egy másik világból származó betolakodó vagyok és..-Valkyon a szavamba vágva  lépett elém és megfogta az egyik kezem.

-Kira....-szólalt meg halkan.-...nem vagy egyedül és nem is vagy kívülálló.Már  a családunk része vagy. Nézz csak körül!-mutatott a többiekre: Yakharra  és Alaejára akik mosolyogva néztek rám. Miikóra és Jamonra, akik csak egy biccentéssel jelezték elfogadásuk. Karennre és Chromera. akik vigyorogva néztek rém, mint akik a következő csínytevést tervezik velem. Keróra és Ewelinre, biztatva léptek előrébb. Leiftianra és Nevrára, akik egy kacsintással  és egy szál vörös rózsával  jelezték barátságuk. Végül Ezarel...egy pillanatra, a megbánás sötét árnyékát láttam átfutni az arcán. Az is lehet, hogy csak én képzeltem oda. Mintha szóra nyitotta volna a száját, de végül nem szólt semmit csak elfordította rólunk...rólam a tekintetét.

-Ez mind szép és jó.Igen, már rég elfogadtunk. Mi van azzal, hogy elmész a Főhadiszállásról? Mégis hova mennél?-kérdezte Miiko.

-Nem tudom.-de...pontosan tudtam, hogy hova mennék. A legutóbbi küldetésem során. találtam az erdőben egy  tisztást egy tóval.Tökéletesnek tűnik, a kaját és a ruhát majd szerzek valahonnan.

-Részben megértem, hogy időre van szükséged. Ez az oka amiért elfogadom a döntésed.-folytatta Miiko kedvesen.

-Na de Miiko! Ezt nem...-szólt Nevra.

-ELÉG!-szólt közbe Miiko kissé ingerülten.-Értsétek meg, gondoljátok  magatokat az Ő helyébe!

-Kérlek...-a sírás fojtogatott, de erősnek kellett maradom. Fájdalmas volt Nevrát ilyen meggyötörtnek látni, de nem csak őt, mindenki mást is.- Most, hogy mindent  tudtok...én mennék is.

Elindultam a kijárat felé. Hallottam, hogy Alajea utánam akart jönni de Miio kitárta a karjait,jelezve, hogy mindenki maradjon itt ahol most van. A folyosón végighaladva, előtört belőlem a sírás...ezek után, mégis mosolygok. Csak tudnám miért. A szobámba érve, összeszedtem minden  szükséges tárgyat egy táskába. Hálás voltam Miikónak, hogy megértette a helyzetem. Már nem tartozok  egyik gárdához sem. Már nem tartozom az Árnyék Gárdához, nem tartozok ide. Úgy gondoltam,hogy senki sem fog haragudni ha egy női Árnyék Gárdás ruhával kevesebb lesz. Legalább lesz egy emlékem innen.A százéves cseresznyefa gyökerei közül kiszedtem a dobozkát a nyaklánccal és a nyakamba akasztottam. Egy koromfekete fény vett körül, majd megjelent a valódi tündéri formám.

Derékig érő, kiengedett fekete hajam és skarlátvörös szemeim voltak. Ez csak részleges átalakulás volt, mivel a ruháimat meghagytam.A tündéri fajom: Dhampir...A dhampir félig vámpír, félig ember. A legendák szerint lenyűgöző szépségűek, mint a vámpírok. Egyes legendákban azt is írják, hogy a dhampírok vére hihetetlen hatalommal vértezi fel azt, aki iszik belőle. Na igen, ez lennék én, egy dhampir. Kiléptem a  Nagykapun, egyenesen az erdő felé.